Elveszve 2.

2.   fejezet – Aki voltam

Valami zizeg. Egy telefon? Álmodom, vagy felébredtem már?

Újabb zizegés.

Nueve kinyitotta a szemét. Rögtön felismerte a szobát, amiben volt. Tehát az emlékezete jól működött. Ezek szerint a balesetben csak a korábbi emlékeit vesztette el, az azóta történtekre mind tisztán emlékezett. Ez megnyugtatta. Mégis, úgy érezte jobb lesz, ha megpróbál minden eddigi információt összeszedni magáról, és leírni őket. Valahogy érezte, hogy ez az, amit tennie kell egy olyan embernek, akinek problémája van az emlékeivel.

Felült az ágyon, majd ismét meghallotta a zizegést. Most már biztosan tudta, hogy a telefonja az, ezért levette az éjjeli szekrényéről és feloldotta. Két üzenetet kapott.

Az egyik egy Ocho nevű felhasználótól jött. Már meg sem lepődött a furcsa neveken.

Jó reggelt.

Mindenki nagyon aggódott érted, örömmel hallom, hogy már felébredtél, és elhagytad a kórházat.

Azonban a fiúk nem szoktak mindenre gondolni. Feltételezem Seis nem vitt az apartmanba tusfürdőt és egyéb női holmikat, úgyhogy már előkészítettem számodra egy csomagot, amit nemsokára elküldetek vele,

Addig is légy türelemmel, és lehetőleg ne hagyd el a szobádat. Ha már a kórházba is utánad mentek, úgy gondolom veszélyes lenne  egy magadban mászkálni az utcán.

Légy óvatos, és ha bármi másra szükséged lenne, tudod, hogyan lépj velem kapcsolatba.

Az üzenetek nem voltak túl biztatók. Ugyanakkor ez az Ocho összeszedettnek, és határozottnak tűnt. Továbbá úgy nézett ki, hogy azt hiszi az a házaspár a kórházból a nyomában van. Vagyis jelenleg üldözik? A lánynak nagyon nem tetszett az a figyelmeztetés, hogy ne hagyja el az apartmant, úgy érezte a bezártság nem neki való.

Tovább ugrott a másik üzenetre, hátha abból kiderül még valami. Azonban ez már kevesebb hasznos információt tartalmazott. Ezúttal a feladó neve Diez volt.

Nueveeee!

Annyira aggódtam!

Mikor Tres mesélte mi történt, úgy meglepődtem, hogy elejtettem a kedvenc teás csészémet! Képzeld, rögtön darabokra tört! Már akkor tudtam, hogy ez egy rossz előjel!

Aztán azonnal a kórházba akartam rohanni, hogy meglátogassalak, de Seis azt mondta, veszélyes lehet, az új címedet pedig senkinek sem mondta el biztonsági okokból…

Hülye Seis! Nem hiszem el, hogy ő az egyetlen, aki meglátogathat! Oh, igaz! Tres is tudja a címed, de azt hiszem, ez egyértelmű.

Remélem mihamarabb meg tudjátok beszélni a dolgokat, és minden rendben lesz…

A lány elmosolyodott. Ennek az üzenetnek az írója, az előző teljes ellentétének tűnt. Valahogy úgy érezte, ez a Diez nevű személy aranyos és barátságos. És ezeket az érzéseket nem csak az üzenete váltotta ki. Mintha maga az érzés lett volna egy emlék, semmi konkrét, mégis kellemes. Ösztönösen tudta, hogy megbízhat ezekben az emberekben.

Miután elvégezte a reggeli teendőit, leült a hálószobában lévő asztalhoz, és elővett egy jegyzetfüzetet meg egy tollat. Nem érezte helyénvalónak, hogy válaszoljon az üzenetekre azelőtt, hogy kiderítette volna, kicsoda is ő. Úgyhogy megfogta a tollat, és elkezdte leírni az eddigi információit.

Egy kórházban ébredtem. Baleset ért?

Egy idős házaspár jött értem. Tényleg a szüleim lennének?

A név, amit használtak: Annabelle. A név, amit magaménak érzek: Nueve.

További emberek, akiket ismerhettem azelőtt: Seis, a férfi, aki idevezetett. Ocho és Diez, akiktől az üzeneteket kaptam, és Tres… őt sokan megemlítik. Úgy beszélnek róla, mintha hozzá igazán közel álltam volna.

A lány megállt egy pillanatra és összeráncolta a szemöldökét. Ezek a nevek…

Ekkor megszólalt a telefonja. Seis hívta.

-          Szia, Seis. – szólt bele.

-          Szép jó reggelt, minden hétalvónak! – üdvözölte a férfi vidáman. – A nap már fenn az égen, Nueve az apartmanban, mily kár, hogy a saját biztonsága érdekében nem hagyhatja el azt. De nem kell félni, én Cero Seis, feláldozom magam, hogy reggelit vigyek eme hölgynek!

-          Miről beszélsz?

-          Jól hallottad! Itt állok az ajtód előtt egy kis palacsintával meg egyéb kajával. Vajon beengednek, vagy nem engednek be, ezt csak a sors tudhatja…

A lány azonnal felpattant a székéből és a bejárati ajtóhoz rohant. Még mindig a kezében tartva a telefont, kinyitotta a zárat a kulcsával, és szembe találta magát egy magas, élénk vörös hajú férfival.

-          Seis?

-          Bingó! – vigyorgott a férfi, és Nueve meghallotta a visszhangot a telefonján keresztül.

Az, aki előtte állt, valóban ugyanaz a férfi volt, akivel telefonon beszélt. Egyben ő volt az, aki ezt az apartmant szerezte neki. Sokkal tartozott Seisnek.

-          Hű, sok mindenre gondoltam, de nem hittem volna, hogy az első találkozásunkkor látni foglak a hálóingedben! Tres tuti ki fog nyírni, ha ezt megtudja!

A lány végignézett magát, majd becsapta az ajtót a férfi orra előtt. De még a túloldalról is hallotta, ahogy az harsány nevetésben tört ki. A körülmények ellenére, Seis nevetése felvidította. Nueve elmosolyodott és rosszallóan ingatta a fejét. Aztán gyorsan átöltözött a bőröndökből előhalászott ruhákat használva, majd ismét kinyitotta az ajtót.

Seis látszólag türelmesen várt a korlátnak dőlve, még mindig vigyorgott.

-          Nos? Bemehetek?

Nueve tétovázott. Egy ismeretlen férfit engedjen be a lakásába? De az eddigiek alapján Seis nem volt ismeretlen számára. Mégis… azt mondta, ez az első, hogy találkoztak. Ez hogyan lehetséges? Vajon mióta ismerik egymást? Azt kívánta, bárcsak többet tudhatna a kapcsolatukról. Bárcsak jobban bízna a férfiban, akitől ennyi segítséget kapott.

Aztán a lány gyomra hangosan megkordult. Ezzel eldőlt a dilemma.

Seis a hozott ételekkel rögtön elkezdte telepakolni a hűtőjét, majd berakta a palacsintákat a mikróba, és elővett egy lekvárt is.

Nueve csak nézte milyen otthonosan mozgott a férfi a konyhában, és azon gondolkodott, miért találta különösen vonzónak azt a baracklekvárt. Talán ez lehetett a kedvenc étele azelőtt.

-          Seis… Igaz, hogy nem hagyhatom el az apartmant? – kérdezte a lány.

-          Azt mondom, előbb a kaja, aztán a gondolkodás! Üres hassal nem jutunk előrébb. – kacsintott a férfi, majd gondosan szedett mindkettőjüknek, és a lány elé tolta a lekvárt.

-          Tudtad, hogy ez a kedvencem…?

-          Hm? – Seis máris teletömte a száját palacsintával, miután eláztatta karamell szósszal. – Miről beszélsz? Te mondtad, hogy ha valaha hozok neked kaját, akkor az csakis olyan legyen, amihez lehet lekvárt enni.

-          Ezt mondtam volna…? – Nueve maga elé révedt.

Őszintén bántotta, amiért az emlékei eltűntek. Úgy érezte, azokkal együtt még valami különlegeset is elveszített. Mióta csak felébredt, valami hiányzott. De a férfinak igaza volt, először is ennie kéne.

A palacsinta remek volt. A lekvárról nem is beszélve. Teljesen ráfüggött, annyira, hogy miután végzett a palacsintával, elkezdte magában enni. Mikor Seis meglátta ahogy a kis kanalával újabb és újabb adagot pakol a szájába, ismét elkezdett nevetni. A lánynak tetszett a nevetése. Különösen kellemesnek találta. Mintha már nagyon sokszor hallotta volna azelőtt.

Mikor befejezték a reggelinek kevésbé mondható, 11 órai étkezést, és közösen elpakoltak, Nueve úgy érezte, végre eljött a pillanat, hogy kérdezzen.

-          Seis… – kezdte, de a férfi a szavába vágott.

-          Nem csak azért jöttem, hogy megetesselek, Nueve. – váltott komoly hangnemre a férfi. – Elhoztam az új biztonsági rendszert is. Én felelek a biztonságotokért, legutóbb mégis… De ez nem fog még egyszer előfordulni. Sokat dolgoztam a rendszer megerősítésén, ezúttal biztos vagyok benne, hogy képtelenek lesznek feltörni. Merre van a laptopod?

-          Bent, a hálószobában. – felelte a lány zavarodottan.

Nueve nem tudta követni a beszélgetést. Mi történt, ami miatt Seis magát hibáztatja?

A férfi hamar megtalálta a gépet, majd elővett a táskájából egy pendrive-ot, és elkezdett valamilyen programot feltelepíteni a laptopra. Aztán különböző program kódok jelentek meg a képernyőn, a lány nem tudta követni Seis gyors munkáját. De abban biztos volt, hogy a férfi nagyon értett a számítógépekhez. A lány leült az ágyra, ami az asztal mellett volt, és onnan figyelte tovább a férfi ténykedését.

-          Ez most el fog tartani egy ideig. Szükségem lesz a mobilodra is. Ne feledd, ezeken keresztül csak velünk tudsz kommunikálni, mivel ezek a készülékek más frekvencián működnek, így nehezebb őket lenyomozni. Feltöltök egy applikációt is a mobilodra, ezen keresztül tudjuk egymással megosztani a szerzett információkat. A múltkor már nagyon közel jártunk… de most kevesebb időnk van, mint valaha. – Seis arca bűntudatot sugárzott, amikor a lány felé fordult. – Sajnálom, hogy nem tudunk több időt biztosítani a felépülésedre… de szükségünk van rád. Most jobban, mint bármikor.

-          Pontosan… mit kéne csinálnom?

-          Csak azt, amit eddig. Oh, annyi különbséggel, hogy most már ismerik az arcod, ahogy Tresét is, úgyhogy kettőtöknek egy időre el kell tűnnötök a nyilvánosság elől. Nagyban megkönnyítené a dolgom, ha az az idióta végre észhez térne, és ideköltözne, ahogy javasoltam neki… De még mindig magát hibáztatja a történtek miatt. Azt hiszem neked kéne felhívnod őt. Elvégre nem kerülhet téged örökké.

Seis egy pillanatra abbahagyta a gépelést, és a lány felé fordult.

-          Amúgy… hogy bírod? Biztos nehéz lehet, először a baleset, aztán Tres… Ha akarod iderángatom a saját két kezemmel! – mondta, és már ropogtatta is az ujjait.

Nueve elmosolyodott. Most már megbízott ebben az emberben. Úgy érezte, neki elmondhatja.

-          Az az igazság, Seis, hogy fogalmam sincs kiről beszélsz. – a lány mosolya szomorú volt.

-          Te jó ég. Vészhelyzeti egység, jelentkezz! Nueve megfeledkezett Tresről! Legközelebb idegenek jönnek a Földre?! Nem is tudtam, hogy ennyire haragszol rá!

-          Nem, Seis, tényleg nem tudom, ki ő. Sőt… Senki mást sem ismerek. A legelső emlékem az, hogy felébredtem a kórházban. Azelőttről minden kiesett.

A férfi furcsán összeráncolta a homlokát és a lány szemébe nézett.

-          Ezt most komolyan mondod? – kérdezte.

-          A legkomolyabban.

-          Nueve… tényleg fogalmad sincs, ki vagyok? Vagy, hogy kicsoda Tres?

-          Nos, azt kiderítettem, hogy barátok vagyunk, legalábbis azt hiszem, barátok vagyunk, az eddigiek alapján. Amúgy mik ezek a furcsa nevek? Seis, Tres, Ocho és Diez… ezek spanyolul számok, igaz?

A vörös hajú férfi egy ideig csak csendben meredt a lányra, majd az asztalra hajtotta a fejét.

-          Te jóságos ég… - suttogta, majd egy rövid szünet után hirtelen felpattant. – Akkor miért engedtél be a lakásba?! Hogy engedhettél be egy idegen férfit?!

-          Nem voltál idegen. Beszéltünk telefonon, ráadásul te voltál az, aki szerzett nekem egy helyet, ahol aludhatok… Úgy éreztem, közel állunk egymáshoz.

A férfi elfordult, kezét a szájához emelte, majd fel alá kezdett járkálni.

-          Aki igazán közel áll hozzád, az Tres. Akkor ezért nem hívtad még fel. Ez mindent megmagyaráz…

-          De ha ennek a Tresnek tényleg sokat jelentenék, akkor… nem gondolod, hogy most neki kellene itt lennie?

Seis megtorpant, aztán lassan megfordult, hogy a lány szemébe nézhessen.

-          Tres magát okolja a történtek miatt, ezért jelenleg képtelen a szemedbe nézni. Reméltem, hogy mihamarabb túljuttok ezen, mert szörnyű látnom, ahogy magában szenved, de így… ha még csak nem is emlékszel rá…

-          Tres és én… együtt voltunk?

-          Amennyire én tudom, még mindig együtt vagytok. – a férfi arca komor volt.

Nuevének rosszul esett, hogy el kellett rontania a hangulatát. Szerette volna nevetni látni. De jelenleg semmit nem tudott mondani, ami felvidíthatná.

-          Seis, tudnál egy kicsit mesélni rólam? – váltott témát a lány. – Milyen ember voltam, mit dolgoztam, meg ilyenek…

A férfi elmosolyodott, de ez a mosoly szomorú volt. Leült az ágyra a lány mellé és bólintott.

-          Persze. El sem tudom képzelni, milyen lehet most neked, teljes sötétségben. És az a helyzet, hogy… én sem tudok rólad túl sok mindent. Azért is lenne jobb, ha mihamarabb felkeresnéd Trest, elvégre ő az, akivel a legtöbb időt töltötted mostanában. Viszont van pár dolog, amit én is elmondhatok. Őszintén… most, hogy nem emlékszel a múltra, talán jobb is lenne, ha kimaradnál mindenből, akkor nem lennél többet veszélyben, de ezt most nem tehetem, mert tényleg szükségünk van rád. És az is igaz, hogy ha visszajönnek az emlékeid, tuti megfojtasz majd, amiért ezt valaha szóba hoztam – vigyorgott, de a mosoly hamar lehervadt az arcáról, aztán csak sóhajtott egyet. – Igazad volt, valóban spanyol számokat használunk, ezek az álneveink. A csoportunk tagjai közös megegyezésből úgy döntöttek nem fedik fel egymás előtt a személyazonosságukat, így, ha valamelyikünknél meg is találják az adott információkat, ez a többieket nem sodorja veszélybe. Ezért, ha az igazi nevedet kérdezed, arra csak Tres fogja tudni a választ. Én csak annyit tudok rólad, amennyit a csoport többi tagjáról is.

-          És mi ez a csoport, aminek a tagjai vagyunk? Ez valami veszélyes?

A gondolatra a lány szíve izgalommal telve felgyorsult. Egyáltalán nem félt attól, amit hallani fog, annál sokkal kíváncsibb volt most, hogy végre többet tudhat meg magáról.

-          Nos, igen, elég veszélyes. Emiatt kerültél kórházba.

-          Tényleg, a baleset! Mi történt velem?

-          A részleteket nem ismerem. De az egésznek az okozója Jones Helstan. A jelenlegi legesélyesebb politikai párt vezetője, akinek a keze több helyre elér, mint a mostani elnöké. Csakhogy a hatalmát rengeteg kevésbé ismert, sötét titokkal erősítette meg, amiről a nyilvánosságnak tudnia kell, mielőtt úgy döntenek, hogy megválasztják a következő elnöknek. Ezért alakítottuk ki a HLC-t, vagyis a Helstan Leleplező Csapatot. A célunk az, hogy bizonyítékokat szerezzünk minden korrupt, közel sem elnökhöz méltó cselekedetéről, majd ezeket nyilvánosságra hozzuk még a választások előtt. Minden tagnak megvan a maga indoka, amiért fontosnak találja az ügyet… de ami a legfontosabb, hogy ezt a csapatot… Te hoztad létre, Nueve.