Hakai 1.

1.fejezet

Lement már a nap, mikor a hírnök megjelent az ajtóm előtt, de ez nem volt meglepő. Aki küldte, ilyen esetekben gyakran megfeledkezett az időről. Felvettem a köntösöm és kiléptem az ajtón. Az arcomat azonnal megcsapta a tavaszi est csípős hidege. A hirtelen szél kibontott néhány tincset a kontyomból, ezeket gondosan a fülem mögé tűrtem mielőtt tovább indultam volna. Akihez mentem, különös figyelmet fordított a megjelenésre.

Azonban a sarkon befordulva a szemem elé táruló látvány elnyomta a további gondolataimat. A Hakai birodalom királyi kastélya amúgy is csodaszép volt, de a tavasz ezt még szebbé varázsolta. A kertben gondosan ültetett virágok ölelték körbe a kis tavat, melyben fehéren világított a Hold fénye. A tó mellett egy kőből kiépített út vezetett a kastélytól a magas falakig, majd tovább a külső falakig, és ki tudja meddig még. Az épület alapja szintén ebből a csiszolt kőből készült, de a többi része fa volt, melyet mesterek faragtak éveken keresztül. Hatalmas gerendák tartották az ötemeletes épületet, mely egyedinek számított az egész Birodalomban.

Egy pillanatra behunytam a szemem és mélyen beszívtam a hűvös levegőt. Csak erre az egyetlen pillanatra engedtem, hogy elvonja a figyelmemet a szépség, mely a kastélyban dolgozó mesterembereknek volt köszönhető. Aztán tovább mentem, magam mögött hagyva a kert szépségét és a vágyakozást a kinti világ felé. A velem szembejövő két férfit meglátva az arcomon megjelent a mosoly, melyet már mindenki ismert ebben a kastélyban. Köszöntünk egymásnak, majd az őrök elhaladtak mellettem. Végül elérkeztem a szobához, akinek a tulajdonosa a hírnököt küldte hozzám. Mielőtt beléptem volna a duplaajtó külső részén, a szemem sarkából újabb őrjáratot pillantottam meg. Ez sokkal sűrűbb volt, mint a kastély bármely másik részén.  Persze ez természetes, tekintve, hogy kinek az ajtaján tervezek belépni.

-             - Atyám, én vagyok az. Hívattál.

-             - Lépj be. – hangzott azonnal a válasz, azon a mély, rekedtes hangon, amit már úgy megszoktam.

Kinyitottam a belső ajtót is, majd átléptem a meleg szobába. A férfi, akihez jöttem háttal állt nekem, de jöttömre megfordult, hogy a szemembe nézzen. Megvárta, míg becsukom magam mögött az ajtót, majd tiszteletteljes távolságra megállok előtte. Összekulcsoltam a kezeimet magam előtt, és felnéztem rá. Az apám magas volt, talán másfél fejjel is magasabb volt nálam. Nehezemre esett volna elhinnem, hogy rokonok vagyunk, ha nem lett volna ugyanolyan éjkék szeme, mint ami rám is visszanézett mindig a tükörből.

A Birodalom királya elém lépett, és szigorúan végig mért. A mosolyom semmit sem változott.

-             - Naida, remélem felkészültél a holnapi napra. Nem akármilyen vendégek érkeznek a kastélyba.

-             - Természetesen tisztában vagyok vele, atyám.

-            - Bár az alkalom hozzád köthető, remélem tudod, hogy Seamon és a fia nem hozzád jönnek. De nem is hozzám. A Birodalom gyenge pontjait fogják keresni. Ne adj nekik esélyt, hogy megtalálják. – mondta nyugodt hangon, de a szemében láttam a jól ismert lángot.

-             - Értettem, atyám. – válaszoltam változatlan kifejezéssel.

A király bólintott, majd hátat fordított nekem.

-             - Ha tudod a dolgod, akkor elmehetsz. – mondta.

Enyhén meghajoltam felé, majd én is megfordultam és visszatértem a hűvös tavaszi levegőre. Ismét megláttam az őröket, akikkel idefelé találkoztam. Ezúttal is fejet hajtottak, mikor elmentem mellettük. Az út visszafelé hosszabbnak tűnt, pedig ugyanott mentem, mint mindig, de a kertre ezúttal rá sem néztem. Azonban mikor már majdnem elértem a szobám ajtaját, a szemem sarkából megláttam valami nem odaillőt. Lassítás nélkül elsétáltam a szobám mellett, majd tisztes távolságra álltam meg az oszloptól, melynek szokatlan árnyéka felkeltette a figyelmem.

-          Látom a tolvajok sosem alszanak. – mosolyogtam rá az árnyra.

Semmi reakció.

-             - Nem kell előjönnöd, az őrök úgyis nemsokára ideérnek. Ne aggódj, a biztonság kedvéért addig itt maradok veled.

Egy penge repült elő az árnyból, és centikre ment el az arcom mellett, majd tompa puffanással állt bele a falba. Nem mozdultam.

-             - Nocsak, egy bátor nemesi származású hölgy. – jött elő egy csuklyás alak az oszlop árnyékából. – Vagy hívjam inkább ostobának? Látom nem féled a halált.

-             - Nem erről van szó. – feleltem mosolyogva. – Csupán az az apró penge nem lett volna képes megölni.

-             - Nem is azért dobtam, hogy megöljelek.

-             - Ezt örömmel hallom. Elvégre milyen hercegnő lennék, ha a saját népem akarna megölni.

-             - Egy lennél a sok közül.

Alaposan is szemügyre vettem az előttem álló személyt, de a hatalmas köpenye mindent eltakart. Lehetett nála akár több tucat fegyver is. A szemébe húzott csuklya miatt pedig nem láthattam az arcát. Csupán a hangja alapján tudtam következtetni arra, hogy férfi az illető.

-             - Királyi palotához képest gyenge egy védelme van ennek a helynek. – folytatta a tolvaj.

-             - Kérlek nézd el nekünk. Az előkészületek sok figyelmet igényelnek.

-             - Hát persze, az előkészületek.

-             - Biztos Te is hallottál róla. Holnap lesz a tizennyolcadik születésnapom.

-         - A tied…? – egy nagyobb szellő süvített végig a folyosón és belekapott a férfi csuklyájába. Azonban mielőtt megláthattam volna az arcát, a tolvaj visszahúzta a szeme elé.

-             - Hát persze. Hiszen a beszélgetésünk kezdetétől fogva ott van az arcodon az az iszonyú mosoly. Fel kellett volna ismerjem Naida-t, a Fagyos Mosoly hercegnőjét.

-          Állok szolgálatodra.

-      - Már kezdheted is. Szükségem lesz egy túszra, hogy kijussak innen. – mondta, majd egy kardot húzott elő a köpenye alól. – Ideje indulnunk, hercegnő.

Kezében a karddal közelebb lépett hozzám, de nekem eszem ágában sem volt menekülni. Ez az én királyságom, az én palotám, és az én udvarom. Semmi okom nem volt félni.

Egy villanással megjelent egy másik árny, és hangos csattanás hallatszott, amikor a két fém találkozott egymással.

-      - Elnézését kérem, hercegnő. A késésem megbocsáthatatlan. – mondta az előttem álló testőr, miközben kardját a tolvajénak feszítette.

-          - Légy vele kegyelmes, Vi. Ő csak egy szegény rabló.

-          - Értettem, hercegnő.

A tolvaj felhorkantott.

-          - Nem kérek a sajnálatodból. – mondta, majd lelépett a fapadlóról.

Ismét behúzódott az oszlop árnyékába, aztán kerülve a kivilágított kőutat rohanni kezdett a kapu felé. Vi elrakta a kardját és szó nélkül utána eredt. Sóhajtottam, majd megfordultam és kivettem a mögöttem lévő falból a belefúródott pengét. Meglepően kidolgozott volt a markolata.

Ekkor őrök jelentek meg a folyosó mindkét végéből és futni kezdtek felém. Elrejtettem a pengét a köpenyem alá.

      - Mi történt? – kiáltotta az egyikük. – Kardcsapás hangját hallottuk!

Feléjük fordultam a tolvaj által fagyosnak nevezett mosolyommal.

- Csak egy tolvaj járt itt. Kérem, ne aggódjanak, a testőröm már intézkedett az ügyben.

-        - Elkapta a tolvajt?

-        - Csak idő kérdése. – feleltem és a külső kapu felé fordultam.

-          - Azonnal jelentenünk kell a királynak!

Éles tekintettel pillantottam az őrre.

-          - Egy jelentéktelen tolvaj nem akadályozhatja az előkészületeket. Arról nem is beszélve, hogy ez egy elterelés is lehetett. – egyesével néztem végig rajtuk enyhén összehúzott szemekkel. – Remélem képesek ennyit megérteni.

Az őrök zavartan néztek egymásra.

-          - Kérem folytassák a munkájukat. – mondtam mosolyogva.

-         - É-Értettem, hercegnő. – mondta az egyikük, majd a többiek felé fordult. – Vissza a helyetekre!