1.rész
Talán őrültség. Talán az egészet én találtam ki. Vagy meg
sem szabadott volna történnie. De annyi biztos, hogy nem volt mindennapi dolog.
Pontosan tudom, ki vagyok, és hogy mi a feladatom. Tudom,
miért vagyok itt, hogy kik ellen harcolok. Ismerem a barátaimat, és az
ellenségeimet. Hiszen születésemtől kezdve ezt tanították nekem. Másban nem is
hihetek.
A szárnyas lény, aki a jókért harcol, megvédi az embereket.
Ez lennék én. És a társaim. Történeteink szerint évezredek óta harcolunk a
démonokkal, akik sötétséget is romlást hoznak a világra. Történelem, hittan,
mesék. A való életben egy csöppet máshogy van.
Az angyalok között felosztották a feladatokat. Én városvédő
vagyok, ami meglehetősen békés munka. Az országot területekre osztottuk magunk
között, így a város, amit kaptam épp elég kis területet foglal magába ahhoz,
hogy egyedül tudjam felügyelni. Hogy ez mit jelent? Ha erre téved egy démon,
megölöm. Nincs kérdés.
Bár az emberek közé való beépüléshez munka kell, az
Angyaltanácstól épp elég pénz kapok a saját fenntartásomhoz, illetve életterem
kialakításához. Hiába képtelenség éheztetéssel megölni egy angyalt, ugyanolyan
szenvedéssel jár, mint az embereknél, ezért a legtöbben elkerülik. Ráadásul a
beilleszkedéshez is szükséges a rendszeres táplálkozás.
Már 5 éve vagyok az őrzője ennek a városnak, így rendesen
beilleszkedtem. Vannak barátaim, és egy munkám is, ahol naponta 6 órát
dolgozok. Informátorként, a város központjában. Ami azért szuper, mert ez a
legjobb hely ahhoz, hogy szemmel tartsak mindenkit. Ha bármi történne, én
lennék az első, aki tudna róla. Nem is beszélve az elméletileg létező
démon-érzékelőről, ami az Idősek szerint minden angyalban megvan. Bár jómagam
még sosem tapasztaltam. És őszintén, nem is akarom.
Örülök a csendes városomnak, és tökéletesen meg vagyok
elégedve a démon-mentességével. Még ha meg is tanítottak harcolni ellenük, és
meg is van hozzá a képességem, akkor is inkább maradnék az én nyugis
városomnál. Vannak angyalok, akik „katonának” jelentkeznek, és teljes
beleéléssel öldöklik a démonokat, de én nem szeretnék harcolni, és hasonló
bonyolult dolgokat csinálni. Életemben nem találkoztam még démonnal, és ez így
is van jól.
Legalábbis így gondoltam. De életem 98. évében minden
megváltozott.
Az angyalok nem öregednek, vagy, legalábbis nagyon lassan.
Az Idősek szerint akár az ezredik életévünket is betölthetnénk mindenféle
fizikai változás nélkül (aminek végleges formája átlagosan 25. életévünkre
alakul ki), de tény, hogy még sosem hallottam ezer éves angyalról. Még az
Idősek is csak a 600. évükben járhatnak.
Ilyen gondolatok között mentem be aznap a munkahelyemre.
Csütörtök volt. Nyár. A nap épp oly fényesen sütött, mint bármelyik másik nyári
napon. Egészen délig semmi sem változott. Amikor ebédidőben egy női sikolyt
hallottunk a mosdóból.
- Mi volt ez?!
- Hallottátok?
- Majd én megnézem! – ugrottam fel a székemből.
Az ezernyi gondolat közül, melyekben a probléma forrását
találgattam, egyik sem járt még csak közel sem az igazsághoz. De erre csak
később jöttem rá.
Berontottam a női vécébe, ahonnan a hangot véltem hallani,
és egy nőt találtam ott. A padlón feküdt, táskája tőle nem messze, félig
üresen. A belőle kieső kacatok beterítették a padlót.
- Hanna, jól vagy? – guggoltam le a nő mellé. – Mi történt?
- Rachel? Ó, a fenébe, ne haragudj, hogy ekkorát
sikoltottam, csak elestem ezen a csúszós padlón. Valami idióta egy vödör vizet
locsolhatott ide…
Segítettem felállni, és, közben én is észrevettem. Az egész
helységben, vagy három centi magasan állt a víz indokolatlanul, ami most már folyamatosan
szivárgott ki a folyosóra. Egyik csap sem volt megnyitva, egy WC sem dugult el,
csak hátborzongatóan folydogált a barna víz, amiben álltunk.
- Megütötted magad? Megsérültél valahol? – néztem végig
rajta, majd megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy kutya baja.
- Jól beütöttem a könyökömet, meg a térdemet, ahogy elestem.
– panaszkodott. – Jajj a táskám! Minden kiborult, hogy a fene enné meg. Rachel
drágám, segítenél összeszedni…?
Elmosolyodtam. Ha van ideje a táskája miatt aggódni, akkor
biztos nincs komolyabb baja. Olvastam, hogy az embereket könnyen éri lelki
sérülés, de ahogy az idős nőt hallgattam, biztos voltam benne, hogy semmi
ilyesmiről nincs szó.
- Persz-
Belém fagyott a szó, ahogy válaszolni akartam. A dermesztő
hidegség olyan hirtelen, és olyan hévvel futott végig a testemen, hogy mozdulni
sem bírtam.
Itt van.
- Rachel, drágám minden rendben? – nézett fel Hanna. – Olyan
sápadtnak tűnsz… Hé, most meg hová rohansz?
Rohantam. Ahogy csak a lábam bírta, rohantam ösztönösen. Az
egész testemben éreztem a csontig hatoló hideget. Hát ilyen érzés. Az Idősek
jól mondták. Minden angyalban megvan. Most már tudom. Egy démon van itt.
Őrült erő kellett hozzá, hogy visszatartsam az előtörni
akaró szárnyaimat. Ehelyett úgy összeszorítottam az öleimet, hogy a körmeimmel
kis félholdakat vájtam a tenyerembe. Nincs vesztegetni való időm, a fenébe is.
Ha tehetném, már rég repülnék, hiszen úgy ezerszer gyorsabb vagyok. De ezt egy
emberekkel teli épületben nem tehetem.
Ekkor végre elértem a terem ajtaját, ahonnan elindultam a
mosdóba. A szobában tízen dolgozunk, mindenki a saját asztalánál, a saját kis
helyén, ebben az épületben. Lélekszakadva rontottam be a terembe.
De elkéstem. A falakat addigra már vér borította. A szobában
egy szív sem dobogott az enyémen kívül.
Remegtem. Mozdulni sem bírtam a látványtól. A számomra
kedves emberek, akik néhány perccel ezelőtt még mosolyogva viccelődtek velem a
legújabb pletykákról, most halottak. Testüket pedig méltánytalanul szétdobálták
az egész teremben. Mindenhol hullák. És én már semmit sem tehetek értük.
Ordítva a falba vágtam a kezemet. A gyilkos. Még itt van.
Érzem.
Vérszemet kapva újabb rohanásba kezdtem, csupán a fagyos
érzést követve, ami egyre jobban bekúszott az elmémben. A bosszú érzése minden
más aggodalmat kioltott a fejemben. Akkoriban naiv voltam, nem szabadott volna
hagynom, hogy mások is lássák a holttesteket. Mégis a gyilkos után futottam.
Akit egy üres raktárhelységben találtam meg.
Nem bírtam tovább, az ajtót bevágva hagytam, hogy
előtörjenek a szárnyaim, majd reptemben rárontottam. Azonban túl dühös, és
tapasztalatlan voltam. A démon mosolyogva kitért előlem.
- Hát megtaláltál, cicuskám? – vigyorgott.
De a szavai nem értek el. Semmi sem értettem belőle, a
fájdalom, és a bosszúvágy mindent eltorzított. Kis időbe telt, mire azt is
felfogtam, hogy lassú mozdulatokkal húzza végig a kést a nyakamon. Újabb
fájdalom, ezúttal nyers, égő tűz, ahogy a nyakamból ömleni kezdett a vér.
Minden motivációm elvesztettem, és a bosszúvágy helyét
mardosó félelem váltotta fel. Térdre zuhantam, és a nyakamra szorította a
kezem. A seb már kezdett begyógyulni. Mégis tudtam; ma itt meghalok.
Enyhe bódultságot éreztem, csak homályosan érzékeltem a
démon mozgását, őrült vihogása visszhangzott a fülemben. Megvárta, még
meggyógyulok, majd újabb sebeket ejtett.
Bár harcra képeztek, a gyász minden más érzést kitörölt
belőlem. Könnyű célpont lettem abban a percben, hogy a társaimat legyilkolta.
Már erőm sem volt védekezni, pedig pontosan tudtam, hogy kell.
A fejemet erősem hozzávágta az egyik polchoz, mire újra
szédülni kezdtem. A nyakamnál fogva lógatott a levegőbe. Akár egy rongybabát.
- Elég legyen!
Mély, tömény hang süvített végig a termen, és legnagyobb
meglepetésemre támadóm ijedten ejtett le. Éreztem, ahogy egy másik démon lépett
be a raktárba. De őt össze sem lehetett hasonlítani az előzővel. Kisugárzása
még jegesebb volt, hangja dermesztő, és sötét.
Gyors regenerálódási képességeimnek köszönhetően, képes
voltam talpra állni, így hátráltam pár lépést, az új démon nyomasztó ereje elől.
- U-uram… - reszketett az előbb még oly hangosan vihogó
gyilkos. – É-Én…
- Megszegted a parancsot. – lépett közel az erősebb démon a
másikhoz. – Megmondtam, hogy ne csinálj felfordulást.
Azzal nyakon ragadta, barátját, akinek abban a percben
eltorzult az arca a fájdalomtól. Csodálkozva figyeltem a jelenetet. Lassan
lángok borították el támadóm egész testét, majd egy halálsikoly kíséretében
porrá égett. Gyilkosa lassan megfordult, és rám nézett. Sötét szemei mintha
belém láttak volna. Majd szó nélkül elfordult, és kisétált.
A sokktól földre rogytam. Magam sem tudom mennyi ideig
maradtam ott. Egy másik osztály vezetője talált rám, de szerencsére addigra már
mind a szárnyaim, mind a sebeim eltűntek. A halottakon azonban már nem lehetett
segíteni.
Még aznap otthagytam a várost. És azóta keresem
megszállottan a démont, aki megmentette az életem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése