Ha a menny nem is fogad vissza 1.rész

1.rész

Talán őrültség. Talán az egészet én találtam ki. Vagy meg sem szabadott volna történnie. De annyi biztos, hogy nem volt mindennapi dolog.

Pontosan tudom, ki vagyok, és hogy mi a feladatom. Tudom, miért vagyok itt, hogy kik ellen harcolok. Ismerem a barátaimat, és az ellenségeimet. Hiszen születésemtől kezdve ezt tanították nekem. Másban nem is hihetek.

A szárnyas lény, aki a jókért harcol, megvédi az embereket. Ez lennék én. És a társaim. Történeteink szerint évezredek óta harcolunk a démonokkal, akik sötétséget is romlást hoznak a világra. Történelem, hittan, mesék. A való életben egy csöppet máshogy van.

Az angyalok között felosztották a feladatokat. Én városvédő vagyok, ami meglehetősen békés munka. Az országot területekre osztottuk magunk között, így a város, amit kaptam épp elég kis területet foglal magába ahhoz, hogy egyedül tudjam felügyelni. Hogy ez mit jelent? Ha erre téved egy démon, megölöm. Nincs kérdés.

Bár az emberek közé való beépüléshez munka kell, az Angyaltanácstól épp elég pénz kapok a saját fenntartásomhoz, illetve életterem kialakításához. Hiába képtelenség éheztetéssel megölni egy angyalt, ugyanolyan szenvedéssel jár, mint az embereknél, ezért a legtöbben elkerülik. Ráadásul a beilleszkedéshez is szükséges a rendszeres táplálkozás.

Már 5 éve vagyok az őrzője ennek a városnak, így rendesen beilleszkedtem. Vannak barátaim, és egy munkám is, ahol naponta 6 órát dolgozok. Informátorként, a város központjában. Ami azért szuper, mert ez a legjobb hely ahhoz, hogy szemmel tartsak mindenkit. Ha bármi történne, én lennék az első, aki tudna róla. Nem is beszélve az elméletileg létező démon-érzékelőről, ami az Idősek szerint minden angyalban megvan. Bár jómagam még sosem tapasztaltam. És őszintén, nem is akarom.

Örülök a csendes városomnak, és tökéletesen meg vagyok elégedve a démon-mentességével. Még ha meg is tanítottak harcolni ellenük, és meg is van hozzá a képességem, akkor is inkább maradnék az én nyugis városomnál. Vannak angyalok, akik „katonának” jelentkeznek, és teljes beleéléssel öldöklik a démonokat, de én nem szeretnék harcolni, és hasonló bonyolult dolgokat csinálni. Életemben nem találkoztam még démonnal, és ez így is van jól.

Legalábbis így gondoltam. De életem 98. évében minden megváltozott.

Az angyalok nem öregednek, vagy, legalábbis nagyon lassan. Az Idősek szerint akár az ezredik életévünket is betölthetnénk mindenféle fizikai változás nélkül (aminek végleges formája átlagosan 25. életévünkre alakul ki), de tény, hogy még sosem hallottam ezer éves angyalról. Még az Idősek is csak a 600. évükben járhatnak.

Ilyen gondolatok között mentem be aznap a munkahelyemre. Csütörtök volt. Nyár. A nap épp oly fényesen sütött, mint bármelyik másik nyári napon. Egészen délig semmi sem változott. Amikor ebédidőben egy női sikolyt hallottunk a mosdóból.

- Mi volt ez?!

- Hallottátok?

- Majd én megnézem! – ugrottam fel a székemből.

Az ezernyi gondolat közül, melyekben a probléma forrását találgattam, egyik sem járt még csak közel sem az igazsághoz. De erre csak később jöttem rá.

Berontottam a női vécébe, ahonnan a hangot véltem hallani, és egy nőt találtam ott. A padlón feküdt, táskája tőle nem messze, félig üresen. A belőle kieső kacatok beterítették a padlót.

- Hanna, jól vagy? – guggoltam le a nő mellé. – Mi történt?

- Rachel? Ó, a fenébe, ne haragudj, hogy ekkorát sikoltottam, csak elestem ezen a csúszós padlón. Valami idióta egy vödör vizet locsolhatott ide…

Segítettem felállni, és, közben én is észrevettem. Az egész helységben, vagy három centi magasan állt a víz indokolatlanul, ami most már folyamatosan szivárgott ki a folyosóra. Egyik csap sem volt megnyitva, egy WC sem dugult el, csak hátborzongatóan folydogált a barna víz, amiben álltunk.

- Megütötted magad? Megsérültél valahol? – néztem végig rajta, majd megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy kutya baja.

- Jól beütöttem a könyökömet, meg a térdemet, ahogy elestem. – panaszkodott. – Jajj a táskám! Minden kiborult, hogy a fene enné meg. Rachel drágám, segítenél összeszedni…?

Elmosolyodtam. Ha van ideje a táskája miatt aggódni, akkor biztos nincs komolyabb baja. Olvastam, hogy az embereket könnyen éri lelki sérülés, de ahogy az idős nőt hallgattam, biztos voltam benne, hogy semmi ilyesmiről nincs szó.

- Persz-

Belém fagyott a szó, ahogy válaszolni akartam. A dermesztő hidegség olyan hirtelen, és olyan hévvel futott végig a testemen, hogy mozdulni sem bírtam.

Itt van.

- Rachel, drágám minden rendben? – nézett fel Hanna. – Olyan sápadtnak tűnsz… Hé, most meg hová rohansz?

Rohantam. Ahogy csak a lábam bírta, rohantam ösztönösen. Az egész testemben éreztem a csontig hatoló hideget. Hát ilyen érzés. Az Idősek jól mondták. Minden angyalban megvan. Most már tudom. Egy démon van itt.

Őrült erő kellett hozzá, hogy visszatartsam az előtörni akaró szárnyaimat. Ehelyett úgy összeszorítottam az öleimet, hogy a körmeimmel kis félholdakat vájtam a tenyerembe. Nincs vesztegetni való időm, a fenébe is. Ha tehetném, már rég repülnék, hiszen úgy ezerszer gyorsabb vagyok. De ezt egy emberekkel teli épületben nem tehetem.

Ekkor végre elértem a terem ajtaját, ahonnan elindultam a mosdóba. A szobában tízen dolgozunk, mindenki a saját asztalánál, a saját kis helyén, ebben az épületben. Lélekszakadva rontottam be a terembe.

De elkéstem. A falakat addigra már vér borította. A szobában egy szív sem dobogott az enyémen kívül.

Remegtem. Mozdulni sem bírtam a látványtól. A számomra kedves emberek, akik néhány perccel ezelőtt még mosolyogva viccelődtek velem a legújabb pletykákról, most halottak. Testüket pedig méltánytalanul szétdobálták az egész teremben. Mindenhol hullák. És én már semmit sem tehetek értük.

Ordítva a falba vágtam a kezemet. A gyilkos. Még itt van. Érzem.

Vérszemet kapva újabb rohanásba kezdtem, csupán a fagyos érzést követve, ami egyre jobban bekúszott az elmémben. A bosszú érzése minden más aggodalmat kioltott a fejemben. Akkoriban naiv voltam, nem szabadott volna hagynom, hogy mások is lássák a holttesteket. Mégis a gyilkos után futottam. Akit egy üres raktárhelységben találtam meg.

Nem bírtam tovább, az ajtót bevágva hagytam, hogy előtörjenek a szárnyaim, majd reptemben rárontottam. Azonban túl dühös, és tapasztalatlan voltam. A démon mosolyogva kitért előlem.

- Hát megtaláltál, cicuskám? – vigyorgott.

De a szavai nem értek el. Semmi sem értettem belőle, a fájdalom, és a bosszúvágy mindent eltorzított. Kis időbe telt, mire azt is felfogtam, hogy lassú mozdulatokkal húzza végig a kést a nyakamon. Újabb fájdalom, ezúttal nyers, égő tűz, ahogy a nyakamból ömleni kezdett a vér.

Minden motivációm elvesztettem, és a bosszúvágy helyét mardosó félelem váltotta fel. Térdre zuhantam, és a nyakamra szorította a kezem. A seb már kezdett begyógyulni. Mégis tudtam; ma itt meghalok.

Enyhe bódultságot éreztem, csak homályosan érzékeltem a démon mozgását, őrült vihogása visszhangzott a fülemben. Megvárta, még meggyógyulok, majd újabb sebeket ejtett.

Bár harcra képeztek, a gyász minden más érzést kitörölt belőlem. Könnyű célpont lettem abban a percben, hogy a társaimat legyilkolta. Már erőm sem volt védekezni, pedig pontosan tudtam, hogy kell.

A fejemet erősem hozzávágta az egyik polchoz, mire újra szédülni kezdtem. A nyakamnál fogva lógatott a levegőbe. Akár egy rongybabát.

- Elég legyen!

Mély, tömény hang süvített végig a termen, és legnagyobb meglepetésemre támadóm ijedten ejtett le. Éreztem, ahogy egy másik démon lépett be a raktárba. De őt össze sem lehetett hasonlítani az előzővel. Kisugárzása még jegesebb volt, hangja dermesztő, és sötét.

Gyors regenerálódási képességeimnek köszönhetően, képes voltam talpra állni, így hátráltam pár lépést, az új démon nyomasztó ereje elől.

- U-uram… - reszketett az előbb még oly hangosan vihogó gyilkos. – É-Én…

- Megszegted a parancsot. – lépett közel az erősebb démon a másikhoz. – Megmondtam, hogy ne csinálj felfordulást.

Azzal nyakon ragadta, barátját, akinek abban a percben eltorzult az arca a fájdalomtól. Csodálkozva figyeltem a jelenetet. Lassan lángok borították el támadóm egész testét, majd egy halálsikoly kíséretében porrá égett. Gyilkosa lassan megfordult, és rám nézett. Sötét szemei mintha belém láttak volna. Majd szó nélkül elfordult, és kisétált.

A sokktól földre rogytam. Magam sem tudom mennyi ideig maradtam ott. Egy másik osztály vezetője talált rám, de szerencsére addigra már mind a szárnyaim, mind a sebeim eltűntek. A halottakon azonban már nem lehetett segíteni.

Még aznap otthagytam a várost. És azóta keresem megszállottan a démont, aki megmentette az életem.