Érző komornyikom 1.

Érző komornyikom

1.rész

Egy újabb iskolai nap. Vége. A diákok pakolnak, beszélgetnek, örülnek, hogy ezt a napot is túlélték.  Tervezgetik a programjaikat, randijukat és minden más délutáni szórakoztató elfoglaltságukat. Én a helyemet maradtam. Nem láttam értelmét a pakolásnak, hiszen a nagy tömegben úgyse jutnék ki egyhamar. Így hát csendesen néztem az embereket.

-           - Heeeeleeeenaaaa – kiáltotta valaki a nevem a terem másik végéből. Abby volt az, a bolondos barátnőm. Szőke hajkoronája csak úgy lobogott mögötte, ahogy felém rohant. Őt ismerve megint el akarja hívni ebédelni Korey-t, és hogy ne legyen túl feltűnő, engem és Korey egyik haverját is magával rángatja.

-           - Megint Korey, Abby? – kérdeztem tőle felvéve egyik vidám hangulatom látszatát.

-            - Shhhh! – tette az ujját a szája elé. – Ne olyan hangosan… Megkérnéd, hm… mondjuk Ray-t, hogy jöjjön el velünk kajálni? Ray úgy is hajlik minden szavadra. És akkor rávehetné Korey-t is… - nézett rám reménykedő szemekkel Abby. Mosolyogva bólintottam.

Korey tipikusan az a srác volt, akibe minden lány szerelmes az évfolyamon. Helyes, magas, sportos típus, aki mindig barátokkal veszi körül magát. Még a fiúk is menőnek tartják. Nem csoda, hogy Abby-nek is tetszik. Ray egy volt a legjobb barátai közül, aki valamilyen oknál fogva, tényleg meghallgatott bármit is kértem tőle. Bár ezek többnyire ilyen „vegyük rá Korey-t, hogy eljöjjön velünk ebédelni” dolgok voltak.

Felálltam és lassan odasétáltam Ray-hez, aki már indulófélben volt az ajtó felé. Ray is magas volt, de Korey szőke hajával ellentétben, az övé fekete volt, a szemei pedig sötétbarnák.

-           - Ray! – integettem neki. – Nincs kedved eljönni Abby-vel és velem kajálni valahova? – nem említettem neki Korey-t, hogy kevésbé legyen feltűnő. Jobb ha magától hívja az „egyik haverját is”, hiszen úgy is túlságosan zavarban lenne egyedül két lánnyal. Legalábbis így gondolom.

-          Helena, szia. – köszönt. – Öhm… sajnálom, de ma edzésem van… - mondta, majd beletúrt a hajába és összevonta a szemöldökét. Ezzel látványos jelét adta annak, mennyire vívódik magában. – Nagyon szeretnék menni, tényleg, de azt hiszem ma nem fog menni. De mehetnénk esetleg holnap…

-           - Ray! – kiáltotta Korey az ajtóból. – Szívesen elindulnék még ma!

Ray bocsánatkérő pillantást vetett rám, majd elindult.

Ő és Korey együtt járnak focizni, azonban elég rugalmasan. Az edzőjük mindig változtatja az időpontot, amikor menniük kell, ezért sosem tudjuk, hogy sikerrel járunk-e Abby-vel. Most nem volt sikerünk. Visszamentem Abby-hez.

-           - Nincs szerencsénk, mi? – nézett rám Abby, és szomorúan lebiggyesztette az ajkát. Apró barátnőm lehangoltam vette a vállára a táskát. Tudta, anélkül, hogy hallotta volna a beszélgetésünket, hogy hova mentek Korey-ék. Elég sokszor megtörtént már, hogy tudja. – Na mindegy! Attól még mi kajáljunk valahol!

Abby nem volt sokáig lehangolt, nem tudott az lenni. Barátnőm vidámságát elég nehéz elvenni. A McDonald’s-hoz vezető utat végig dumáltuk pletykákról, fiúkról és hasonlókról. Már javában ettük a hamburgert, amikor újra felhozta a témát.

-           - Azért kár, hogy Korey nincs itt… - kezdte – Tudom, hogy mindig ezzel nyaggatlak, de…

-           - Hagyjuk. – mondtam, mert tudtam, hogy milyen régóta tart ez Abby-nél. – Azért én se bánom ha velünk ebédel néhány helyes fiú. – vigyorogtam rá. Mostanra már pontosan tudtam, hogy mit kell mondanom, ahhoz, hogy felviduljon.

Abby elmosolyodott.

-           - Na jó, de egyet azért tisztázzunk. Korey az enyém. – mutatott magára látványosan. – Érted? Ő már foglalt. – magyarázott tovább nagyban, én pedig nevettem rajta. Egyrészt tudtam, hogy azért csinálja, hogy nevessek, másrészt ő is nagyon jól tudta, hogy még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Korey-t elvegyem tőle. Bár igazából még az övé sem volt.

-           - Mellesleg. – folytatta Abby, miután ő is abbahagyta a nevetést. – Mit gondolsz Ray-ről? Már egy ideje elég világosan látszik, hogy tetszel neki. – mondta sejtelmesen.

-           - Ugyan már, túlreagálod. Nem tetszem Ray-nek, csak jó fejnek tart. Sok lányt tart jó fejnek.

-           - Ahaaaam, persze, hogyne. – vigyorgott tovább Abby. – Ezek szerint… vissza fogod utasítani? De kár! Pedig ő is jó pasi. Ráadásul páros-randikra is mehetnénk.

-           - Nincs mit visszautasítanom. – ellenkeztem egy újabb hangulatformát véve magamra. Ez volt a neeeem-is-igaz-hogy-tetszem-neki stílus. Mondhatjuk, ez is elég régóta a birtokomban van.

-           - Hát pedig higgy nekem, Helena, el kéne gondolkodnod rajta, hogy mit mondj neki, ha mégis szerelmet vall.

-           - Persze, persze. – nevettem. - És veled mi a helyzet? Mikor fogod elmondani neki? – váltottam témát, hogy leszálljon rólam. Hiszen őszintén, fogalmam sincs hogyan kéne reagálnom egy olyan helyzetben. Ezt még nem sikerült megfigyelnem másokon.

Abby egész arca vörös lett, ahogy elképzelte a jelenetet.

-           - E… el… elmondani? Viccelsz? Soha! Tutira soha! Soha és semmiképp! – tiltakozott vörösen.

-           - Pedig máshogy nem fogja észrevenni… tudod a fiúk bénák az ilyesmiben. – mondtam gyakorlott szerepem szerint.

-           - Nem nem nem nem…

-           - És ha ugyanúgy érez? Tudod te, mekkora lehetőséget szalasztasz el?

Ugyan nem értettem az ilyesmihez, de logikusan gondolkodva teljesen érthetetlen, hogy miért nem képes elmondani. Előbb utóbb úgy is lesz valami, és még ha nem is viszonozzák az érzelmeit, akkor legalább hamar túl tud lépni rajta. Gondolom. De ezt a logikus viselkedést még senkinél sem láttam, úgyhogy Abby-től sem váram ilyesmit.

-          Úgy látszik ez egy olyan dolog, amit csak akkor érthetsz, ha szerelmes vagy. – mondta szomorkás mosollyal Abby.

Nem tudtam tagadni. A szerelem egy elérhetetlen dolognak tűnt. De még a vidámság is. Mint minden más érzelem is. Legalábbis számomra.

Mikor hazaértem újra elgondolkodtam a tényen, hogy miért nincsenek érzéseim. Már vagy századjára. És megint csak nem jutottam semmire. Arcomról levéve a kedves maszkot, amit már kiskorom óta gyakorlok, a szobámba sétáltam és elkezdtem kipakolni a könyveimet. Legalább csináljak valami hasznosat, amíg gondolkodom.

Nem is emlékszem mikor kezdődött. Mintha mindig is ilyen lettem volna. Talán így születtem. Mindenesetre, a szüleim folyton aggódtak értem e miatt, ami szintén problémával járt, mert pszichológushoz járattak. Amivel semmi gond nem lett volna, csak egyszerűen felesleges volt. Ahogy az érzelmek is. Legalábbis sokáig így hittem. Azonban nem számított hányszor mondtam el a szüleimnek, hogy csak nem akarok felesleges dolgokat az életembe, valószínűleg azért nincsenek érzelmeim sem, ők sosem értették meg. Anyám ilyenkor mindig sírva fakadt, míg apám a fejét rázta. A pszichológus pedig mindig ilyeneket, és ehhez hasonlókat felelt:

-           - Ugyan már! – nevetett. – Hogy nincsenek érzéseid? Csak nem? Valakibe beleszerettél, és megbántott? Ezért magyarázod be magadnak, hogy inkább nem érzel semmit, mint, hogy fájjon? Oh, ugyan a szerelem ez nagyszerű dolog nem kell tőle megijednek. Lesz még egy csomó lehetőséged megismerni egy helyes kisfiút, és akkor…

Azt hiszem, ő sem értett meg. Talán azt hitték viccelek, vagy, hogy tényleg csak bemagyarázom magamnak. Mindenesetre folytonos téma lett. Ami hátráltatott. A tanulmányaimban is.

Ezért döntöttem úgy, hogy megtanulom őket. Így én is „normális” lehetek, és nem kell felesleges dolgokat sem csinálnom. Ekkor jöttem rá, hogy az embereknek szüksége van érzelmekre, és másoktól is elvárják, hogy szükségük legyen rá, és mutassák is ki. Az emberek megfigyelésével kezdtem a tanulást. Hogyan beszélgetnek, mitől nevetnek és mitől sírnak, mitől lesznek boldogok vagy éppen szomorúak. Megjegyeztem mindent, amit láttam, és csakhamar el is kezdtem használni ezeket a kifejezésmódokat. Először nem volt nagy sikere, gyakran félreértettek, hiszen sokszor csak egy kicsit kell változtatnod az arckifejezéseden, és máris teljesen más dolgot jelent. Azonban egyre jobban belejöttem. Ahogy egyre többet használtam, és figyeltem az általam keltett reakciókat, rájöttem, hogy tulajdonképpen befolyásolni is lehet az embereket az érzelmekkel. Sokszor láttam, hogy néhány lánynak csak egy-két könnycseppet kellett ejtenie, hogy tanár odarohanjon hozzá, és az ő pártját fogja. Talán ezt tartottam az egyik legfurcsább dolognak.

Mindenesetre, mára már sikerült tökéletesítenem ezeket a közlésmódokat. Szinte minden érzelmet meg tudok érteni, és jeleníteni. Azonban az utóbbi években elterjedt kifejezéssé vált a „szeretlek” és a „szerelem” szó. Abby is „szereti” Korey-t, és elvileg Ray is „szeret” engem. Be kell valljam, ez az az érzelem, amit még nem sikerült teljesen megértenem. És nem azért, amiért Abby hiszi, hogy ezt még nem sikerült megtapasztalnom a többivel ellentétben, hiszen azokat sem tapasztaltam meg, – persze Abby ezt nem tudhatja – hanem azért mert ezt az érzelmet mindenki máshogy fejezi ki. És máshogy is reagálnak rá.

A gondolataimat telefoncsörgés szakította félbe. A vezetékes telefonunk csörgött. Ami csak egyet jelentett.

-           - Szia Anya! – köszöntem a telefonba.

-           - Szia kicsim! De rég hallottam a hangod!

 - Igen, pontosan 23 órája…

-           - Hogy vagy? Minden rendben? Ugye nem történt semmi rossz?

-           - Jól vagyok, anya, és 23 óra alatt nem igazán szokott változni az emberek egészsége sem. – feleltem, de megtartottam vidám hangnemem. – Azért örülök, hogy hívtál. És ti hogy vagytok? Minden rendben, Ausztráliában?

Anyám és apám már több mint egy hete ott vannak. Nem, egyáltalán nem vakációznak, egyszerűen csak társcégeknél dolgoznak, így mindkettőjüknek el kellett utazniuk a munkájuk miatt. Természetesen először nem egyeztek bele, hogy egyedül hagyjanak, és sokáig vitáztunk emiatt, de miután rávilágítottam, hogy már vagy egy éve van bankszámlám, a villanyt meg az ilyesmit pedig onnan is tudják fizetni, tehát a pénzügyekkel nem lesz gond, és amúgy is megleszek egyedül… Szóval sikerült rávennem őket.

-           - Mi megvagyunk, de te nem vagy magányos egyedül? – aggódott anyám.

-           - Dehogy! – nevettem. – Maradjatok csak, ameddig szükséges. De azért gyertek haza valamikor. – viccelődtem.

-           - Hát, az a helyzet, hogy holnap még nem, de holnapután már végzünk a munkával. Tudom szívem, hogy eredetileg 5 naposra terveztük ezt az utat, de az ügyvezető nem enged el minket addig, amíg végleg le nem zárjuk ezt a projektet. Ne haragudj.

-           - Semmi baj, anya. Tényleg jól megvagyok, nem kell aggódnod miattam. – a lehető legbiztatóbb hangomat használtam.

-           - Rendben. Akkor holnap is hívj fel! – mondta tettetett szigorral.

-           - Hiszen ma is te hívtál. – nevettem. Ő is nevetett.

-           - Jó, de holnap tényleg hívj. Ezúttal te.

-           - Oké. Mondd apának, hogy puszilom. Szia.

-           - Meglesz. Jó éjt, kicsim.

-           - Jó éjt. – mondtam, és letettem.

A mosoly rögtön lejött az arcomról, mintha csak egy maszk lett volna. Tulajdonképpen nem bántam, hogy távol vannak a szüleim, bár egy kicsit problémásabb, legalább így itthon nem kell tettetnem a hangulataimat. Mínusz egy feladat. Bár végül is mindegy, hogy én hogy gondolom, hamarosan úgy is hazajönnek.

Az ágyamban még elgondolkodtam a mai napom, és megterveztem a lépéseim Abby akcióira, hogy „hogyan hívjuk el Korey-t egy ebédre”. Átgondoltam az esetleges reakcióimat, akár elutasítást kapunk, akár nem. Átgondoltam mindenkinek a viselkedését, mögöttük rejtőző érzelmeket keresve. Aztán újra a „szerelem”-nél kötöttem ki, majd Abby-nél. És így szépen lassan elnyomott az álom.