Érző komornyikom 5.

5.rész

Másnap kómásan keltem ki az ágyból. Iszonyú rosszul aludtam, ami ritkán fordul elő velem. Az ébresztőórám hangja sértette a fülemet, és csak még hangosabb lett, amikor a sikertelen lecsapás után a földre hullott és ott folytatta őrjítő hadjáratát.

Mikor felkeltem, hogy a helyére rakjam, lemehetett a vércukorszintem, mert egyszer csak elhomályosult a világ, és fekete pontok jelentek meg a szemem előtt.

Megpróbáltam kitisztítani a fejem, és a fürdőszobába kullogtam. Benyitottam, majd megálltam a tükör előtt, hogy alaposan szemügyre vegyem sápadt arcomat.

Csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A zuhanykabin kinyílt, és Jay nézett ki a párával borított helységből.

Akaratlanul is végigmértem.

Fekete fürtjei vizesen lógtak csillogó szemébe, kidolgozott felsőteste pedig fehéren derengett a fürdőszoba lágy fényében. Egy vízcsepp lassan elindult a hajáról, és végigfolyt a mellkasán. Aztán még lejjebb tévedt a szemem.

- Helena? – nézett rám mogyoróbarna szemeivel.

Oh, tényleg. Nem valami illedelmes dolog bámulni valakit, akin egy darab ruha sincs.

Elfordítottam a fejem.

- Sajnálom. Nem tudtam, hogy itt vagy – mondtam, azzal kimentem a helységből.

Mikor bezártam az ajtót már teljesen felébredtem.

Ez vajon elég bocsánatkérésnek? Mondanom kéne még valamit? Nem kellett volna elpirulnom és kiszaladnom a helységből?

De hát elhatároztam, hogy előtte nem játszom meg magam… Bár, ez elég extrém eset volt. Lehetséges, hogy ezzel annyira megsértettem az érzéseit, hogy elmondja a szüleimnek? Vagy talán fel is mond?

Problémás lenne, ha ezúttal a szüleim valaki hangosabbat küldenek, esetleg haza is jönnek. Akkor nem tudnám továbbra is tanulmányozni Jay viselkedését.

Bocsánatot kell kérjek. Ugyanakkor… mondtam neki, hogy hat és hét között én használom a helyiséget, nem?

Ránéztem az órára; 5:50. Oké, szóval nincs kifogásom.

Leültem az ebédlőbe, és megvártam, amíg ő is megérkezik.

Jay nem sokkal később meg is jelent, egy törölközővel a nyaka körül.

Felálltam és odamentem hozzá.

- Igazán sajnálom, amiért benyitottam. Elnéztem az időt – néztem a szemébe.

A fiú meglepetten nézett rám, majd elfordította a fejét.

- Nem történt semmi – felelte, majd nekiállt reggelit csinálni.

Akkor gondolom nem kell aggódjak. A srác nem tűnik kifejezetten megbántottnak. Hacsak nem rejti el úgy az érzelmeit, ahogy Korey hiszi velem kapcsolatban.

Végül úgy döntöttem nem hozom fel többször a témát, így a továbbiakban egyikünk sem szólalt meg.

- Vigyázz magadra – mondta, mikor kiléptem az ajtón, én pedig csak bólintottam.

Az lesz a legjobb, ha hagyom, hogy lassan elfelejtse az esetet. Nem kell nagy ügyet csinálnom belőle.

A suliban kivételesen nem sok esélyem volt beszélni Abby-vel, mert aznap az osztályunk két dolgozatot is írt. Így a szünetben többnyire tanultak, vagy puskát írogattak az asztalukra. Abby sem volt kivétel.

- Hé Helena! Szerinted innen látszik? – mutatott a tolltartója alá rejtett írásra.

- Egy kicsit tedd odébb… várj.. így! Tökéletes!

- Ez nem fair. Te még csak meg se próbálsz csalni, úgyis megkapod a legjobb jegyeket – nézett rám panaszosan.

- Hehe – nyújtottam ki rá a nyelvem. – Mert egy zseni vagyok! – tettem színpadiasan a csípőmre a kezem.

- Persze, te tökkelütött, ha te zseni vagy, én a polgármester – csapott fejbe a füzetével.

Az órák lassan teltek, és Abby másról sem akart beszélni a szünetben, mint a dolgozat kérdéseiről. Így a tervemet csak a negyedik óra után tudtam érvényesíteni.

- Abby? – néztem rá apró barátnőmre.

- Hm? – nem volt túl jó a kedve, mióta rájött, hogy több hibát is vétett a legutolsó történelem dolgozatban, de beszélnem kellett neki Korey-ról. Mielőtt Korey beszél neki rólam.

Bár a fiú mostanában felénk se nézett. Mondjuk kivételesen Ray sem. Biztos ők is a saját eredményeikkel vannak elfoglalva.

- Szerintem… valami nem stimmel Korey-al – mondtam rejtélyesen hunyorogva a fiúk felé.

- Hogy érted ezt? – kapta fel a fejét Abby.

- Nem tudom, csak… az az érzésem, hogy nem az, akinek mutatja magát – folytattam a színjátékot.

- „Akinek mutatja magát…”? Miről beszélsz, Helena?

- Igazából… a múltkor láttam, amint egy lány rohan ki az egyik teremből. Akkor történt amikor itt maradtam, hogy leadjam a házi dolgozatom. Nem sokkal utána Korey lépett ki ugyanabból az osztályból vigyorogva. Szerintem valami nem stimmel a sráccal…

Így van. Az este alaposan átgondoltam a dolgokat, és arra jutottam, a legjobban akkor tudom megóvni a barátnőmet a bajtól, ha a személyes élményeim helyett egy külső nézőpontot veszek fel, és úgy mesélem el a történetet. Így talán sikerül kiváltanom Abby ellenszenvét Korey iránt.

De nem jártam sikerrel.

Abby megvonta a vállát.

- Nem csodálom. Korey-nek sok lányt kellett már visszautasítania. A lányok meg hajlamosak túlreagálni ezt.

- Ezt úgy mondod, mintha te nem reagáltál volna ugyanígy, ha téged utasított volna vissza – jelent meg Ria a hátunk mögött.

- Én emelt fejjel viselem a kudarcot – vigyorgott rá Abby.

- Hallgatóztál? – kérdeztem a lánytól.

- Ha közterületen vitatjátok meg a dolgaitokat, az nem számít hallgatózásnak. Amúgy sem mondtál semmi újat, szöszi. Korey valóban nap mint nap utasít vissza lányokat.

- Ezt úgy mondod mintha örülnél neki.

A lány elvigyorodott.

- Hát persze, hogy örülök. Korey többé már nem leli örömét a folytonos barátnő-váltogatásban. Hamarosan megunja, és visszatér hozzám.

- Visszatér? – emelkedett meg egy oktávval Abby hangja. – Te jártál Korey-el??

Ria lenézően nézett rá.

- Látszik, hogy semmit se tudsz róla. Te nem vagy méltó hozzá – mondta, azzal hátat fordított nekünk és visszament a táskájához. Hosszú, világosbarna haja incselkedve lobogott a hirtelen mozdulattól.

Abby rákvörös lett. Ezúttal a dühtől.

- Megfojtom – fortyogott.

- Abby…

- Kitépem az összes haját és megkopasztom!

- Abby.

- Még hogy Korey visszatér hozzád! Azt lesheted!

- Abby!

- Mi van?! – fordult felém dühödten.

- Korey még sosem tért vissza olyanokhoz, akikkel korábban már járt – mondtam neki csendesen.

- Ez komoly? – meredt rám egy pillanatra.

Én halkan bólintottam és szomorúan néztem Ria után.

- Az ő vágya már sosem teljesülhet.

Mikor az utolsó óráról is kicsengettek, Abby kétségbeesetten rohant oda hozzám.

- Helena! Tudom, hogy ez nagy kérés, de a szünetben beszéltem a szüleimmel, és azt mondták, hogy ha a következő töri dogám nem lesz minimum négyes, akkor nem mehetek el a Bajnokságra! Nem szurkolhatok Korey-nek! Pedig tudod, hogy kifejezettem engem kért meg, hogy menjek! Helena, muszáj ott lennem!

Átöleltem és lágyan megütögettem a hátát.

- Szóval…  - húzódott el. – Gondot okozna ha ma átmennék…? Mivel te úgyis olyan jó vagy mindenben, gondoltam segíthetnél…

Általában nincs gondom az ilyen helyzetekkel, azonban Abby-nek még nem beszéltem Jayről. És nem akartam, hogy túl nagy ügyet csináljon belőle. Viszont… Abby egy normális lány. Vagyis végre megtudhatom, hogy kellett volna mindvégig viselkednem Jayyel.

- Persze, semmi gond – feleltem mosolyogva.

- Juppí!