A kaszás 1.

1.fejezet

Lassan lépkedtem a célom felé. Nem kellett sietnem, tudtam, hogy akkor fogok odaérni, amikor szükséges. Kaszám kényelmesen nyomta a vállamat. Hosszú köpenyem a földet söpörte, a fejemen lévő csuklya segített kizárni a külvilágot. Habár sosem teljesen.

- Egy kaszás!

- Istenem, felénk jön!

- Ne nézz rá! Megátkoz!

A fülemben visszhangot vertek a saját lépteim. Körülöttem emberek jelentek meg majd tűntek el. Félelemmel néztek rám és a sötét kaszámra, igyekeztek minél távolabb maradni. Még a velem szembejövő autók is visszafordultak. Tudták mit jelent, ha egy hozzám hasonlót látnak. De most nem értük jöttem, hanem egy ház felé tartottam. Egy háza felé, melynek ajtaja vöröslött a délutáni szürkületben. Bár ezt csak mi láttunk. A kaszások.

Megálltam az ajtó előtt. Gyönyörű volt. Ehhez a csodálatos színhez sosem fogok hozzászokni. Csak úgy vonzotta a tekintetemet. A kilincsre tettem a kezem, és egy mozdulattal kinyitottam.

Beléptem, és rögtön megláttam a szoba sarkában kuporgó zöldesen világító lelket. A függönyöket behúzták, ezért a nappali sötétjében még jobban kitűnt, mint a vörösen izzó ajtó, ami idehívott. Közelebb léptem hozzá, mire a lélek felemelte a tekintetét. Egy gyerek volt.

- Tudom mi vagy. De nem fogok veled menni. – mondta határozott arccal, azonban a szemei vörösek voltak a sírástól.

- Meghaltál. – mondtam neki, mire visszahőkölt a hangomtól.

- De ez nem érvényes! Még csak gyerek vagyok! Még rengeteg dolgot akarok csinálni! – kiáltotta, de a hangja elcsuklott.

Nem válaszoltam. Csak lassan hátranyúltam a kaszámért és megfordítottam, hogy a fémes vége a gyermek fejéhez érhessen.  A fiú még jobban összehúzta magát, kétségbeesetten menekülni akart. De nem volt hova. Felkiáltott, amikor a kaszám nyele a kezét érte, amivel az arcát takarta el. Aztán óvatosan elvette a kezét az arca elől, és meglepve tartotta maga elé. Visszahelyeztem a fekete kaszát a vállamra és figyeltem, ahogy lassan megnyugszik.

- Mi ez… az érzés?

A gyerek kezei fényleni kezdtek, és abbahagyta a sírást. Lassan az egész szobát átjárta a meleg fény, ami a fiú testéből áradt.

- Már semmit sem bánok. Köszönöm. – mosolygott könnyekkel a szemében, majd szertefoszlott a levegőben.

Ekkor vettem észre a fiú holttestét a szobában. A lépcsőn feküdt, kitekeredett végtagokkal.

Az emberek olyan törékenyek.

Elfordultam, és visszaindultam az ajtó felé, amely immár nem világított fényesen, elvesztette vörös színét. Többé nem volt rám itt szükség.