A kaszás 3.

3. fejezet

A Nap már felkelt, és gyönyörű idő volt, amikor elindultam Brenna halálának helyszínéhez. Szokatlan ilyen korai órában lelkeket begyűjteni, amikor ilyen nagy aktivitása van az embereknek. Legtöbben munkába igyekeztek, figyelmük alább hagyott, ebben a napszakban nem számítottak kaszásokra. Szerencsém volt, hogy a kirívó köpenyem mellett volt valamim, ami még nagyobb feltűnést keltett; a kaszám. Így az emberek nagy része még a reggeli sürgés ellenére is észrevett, és megtartotta a kellő távolságot.

Így minden akadály nélkül sikerült megérkeznem a kívánt helyszínre, ami egy irodaház volt. A halál időpontja pontosan két perc múlva lesz. Az ajtó még nem világított vörösen.

Behunytam a szemem, és türelmesen vártam. Éreztem magamon az irodaházba igyekvő emberek gyanakvó, és félelemmel vegyes tekintetét, de nem mozdultam el az épület elől. Egészen addig várakoztam, amíg meg nem hallottam a sikolyt.

A fülsüketítően éles hang félbeszakította a reggel nyugalmát. Az emberek megdermedtek körülöttem, majd hátrálni kezdtek az épülettől. Fölvillant a vörös ajtó. Vonzott magához. Éreztem, hogy a hatodik emeleten van a lélek, akit magammal kell vinnem. De a baj már megtörtént.

Mint a kilőtt puskagolyó, úgy indultam meg rohanva az épület liftje felé, ügyelve rá, hogy egyetlen emberhez se érjek, és azonnal megnyomtam a legfelső emelet gombját. Robbanások hangja hallatszott mindenfelől, majd az itt dolgozók kétségbeesett kiáltásai.

A lelket felemésztették saját érzései, és tombolni kezdett. Az irodaház harcmezővé változott.

Kiszálltam a legfelső emeleten, majd tovább rohantam a lépcsőn, amíg a tetőtérre nem jutottam. Sejtésem szerint, a tomboló lélek szűkösen érzi majd magát régi irodája hűvös falai között, ezért egy tág térre akar majd menekülni, ahol semmi sem akadályozza majd a dühöngését. A legközelebbi ilyen hely pedig ez volt, ahol most álltam.

És nemsokára kiderült, hogy igazam volt. A robbanások egyre közelebbről hallatszottak, az épület beleremegett a támadásokba. Aztán a tetőtér ajtajában megjelent. A női lélek vergődött, sikolyai, melyeket immár csak az én füleim voltak képesek észlelni, egyre hangosabbak és kétségbeesettek lettek, azonban a pusztítás, amit okozott, mindenki számára nyilvánvaló volt. A lélek alakja átalakult, megnyúlt, majd torz formát vett fel, miközben egyre csak tovább vergődött.

Leemeltem a csuklyát a fejemről.

- Brenna Koal. Meghaltál, így hát eljöttem, hogy átkísérjelek a túlvilágra.

A sikolyok abba maradtak, a női alak megdermedt.

- Egy… kaszás? – suttogta reszelős, alig emberi hangon. – Eljött értem… egy kaszás?

Válaszra nyitottam a szám, de ekkor felém fordította üres szemgödreit. Egy pillanatig meredten nézett rám, majd ismét fülsértő sikolyokba kezdett. Mozdulatai szakadozottak voltak, melyek szenvedésről árulkodtak.

- Nem! – sikoltotta alig érthető hangon. – Engem nem vihet el egy kaszás! Én nem haltam meg!

A női alak megnőtt miközben a tetőtér korlátai lángba borultak és a beton megrepedt alattunk. Vergődése abbamaradt, üres tekintetét ismét felém fordította, és enyhén előredőlt. Aztán támadásba lendült.

A lélek egy mozdulatára a lángba borult korlátok összeroppantak, darabjai vészjósló sebességgel száguldottak felém.

Lassan lehunytam a szemem, és a kezembe csúsztattam a hátamon fekvő kaszám nyelét. Éreztem a hőt, amit kibocsátottak, és a hűvös nyugalmat, ami a kaszámból áradt. Aztán megpörgettem, majd suhintottam vele. Végül kinyitottam a szemem és körbenéztem. Korlátdarabok záporoztak mindenfelé, de egyik sem ért el engem. Az előttem álló lélek megértette, hogy nem győzhet, és hátrálni kezdett, miközben az épület újabb darabjait repítette felém. Menekülőre fogta.

Átvágtam a felém repülő asztalnagyságú törmelékdarabon, és abban a pillanatban kerültem a lélek mögé, mikor az elérte az épület szélét.

- Itt a vége. – suttogtam, majd lágyan a homlokához érintettem a kaszámat.

A robajok abbamaradtak, az épület mozdulatlanná vált. A női alak visszanyerte eredeti formáját, és a földre rogyott. Arcán egy halovány mosoly jelent meg, ahogy felnézett rám. Letérdeltem mellé.

- Én… egész életemet a munkámnak szenteltem. – szavait felém intézte, de a semmibe révedt. – Minden nap, reggeltől estig dolgoztam. És végre kifizetődött. Ma volt az előreléptetésem napja. Minden olyan csodálatos volt. Még a riválisommal is kibékültem. Életemben először meghívott egy csésze teára… - a hangja elcsuklott és könnyek folytak végig az arcán. – Köszönöm neked, hogy megszabadítottál a vágyaimtól. Már semmit sem bánok.

Fény borította be az egész testét, lelkének darabjai egyenként gyúltak fel, aztán lassan szertefoszlott a levegőben. Abban a pillanatban éreztem, ahogy a vörös ajtó vonzása megszűnik. Lágy szellő keletkezett, amely meglobogtatta a hajamat. Mélyen beszívtam a reggeli friss levegőt, és pár pillanatig még térdelve maradtam, megadva a tiszteletet a nő lelkének.

Hirtelen éles hidegség futott végig a testemen. Ijedten kaptam a kaszám után, de az nem volt mellettem. Megpördültem, és egy férfit találtam magam mögött, kezében a kaszámmal.

 Hogy nem vettem eddig észre?!

Azonban mielőtt bármit is tehettem volna, a férfi meglendítette a kaszát, és egyenesen átszúrta vele a saját mellkasát.

- Ez… talán megteszi. – hörögte vigyorogva, majd a földre rogyott.

A vére pillanatokon belül beterítette az egész tetőteret.