A kaszás 4.

4. fejezet

Döbbenten álltam a test mellett, melyről jól tudtam, hogy azonnal meghalt, mikor egy lélek jelent meg előttem. Az általános zavar helyett, ami ilyenkor az új szellemek arcára szokott kiülni, a férfi lelke azonnal a kezeit kezdte figyelni, a továbbiakban ügyet se vetve rám, és a véres kaszámra, ami még mindig a teste mellett feküdt.

- Gyerünk… - suttogta, és tovább bámulta szellem-kezeit.

Lassan magamhoz tértem a döbbenettől és felvettem a kaszámat.

- Szellem – szólítottam meg. – Hogy merészeltél egy kaszás-

De eddig jutottam csak, ugyanis abban a pillanatban a férfi szelleme egyszerűen köddé vált. Nem fényesség vette körül és nem ragyogott fel, ahogy a szellemek szoktak, miután megérintem őket a kaszámmal, hogy átkelljenek a túloldalra, hanem egyszerűen köddé vált. Ilyet még sosem láttam azelőtt.

De nem volt időm többet gondolkodni, ha a továbbiakban nem terveztem egy felettébb nagy embertömegen és riportereken áttörni magam, ugyanis hallottam a rendőrök és a mentősök érkezését, és jól tudtam, hogy a pusztítás elég nagy volt ahhoz, hogy a sajtót is idecsábítsa.

Így hát az épület hátoldalához sétáltam a tetőtéren, majd vettem egy nagy lendületet, és leugrottam a több emeletes irodaház tetejéről. Mint mindig, ha veszélybe kerülök, a kaszám most is egy burkot hozott létre magam körül, mely a földhöz közeledve lelassította a sebességem, és megvédett a zuhanástól, így sérülésektől mentesen érkeztem a kemény betonra. Magamra kaptam a csuklyám, és ahelyett, hogy a többi kártyán lévő lelkekhez mentem volna, a templom felé vettem az irányt.

Nem hagyott nyugodni, ami a férfival történt. Azonnal meg kellett kérdeznem az atyákat.

Alig tíz perccel később már vissza is értem a templomba, és egyenesen Arnold atya szobája felé vettem az irányt. Ő volt az egyetlen, akiről úgy gondoltam megmagyarázhatja a helyzetet. Azonban abban a pillanatban, hogy megpillantottam őt a folyosón, egy furcsán ismerős sötétbe burkolózó szoba előtt, megtorpantam. Ugyanis nem volt egyedül. A férfi, akit nemrég láttam meghalni, pont mellette állt, ugyanakkor átlátszó szellem teste helyett az alakja stabil volt. Magabiztosan állt, és beszélt az atyához. A kaszások köpenyét viselve.

- Nihil Naomi – fordult felém az atya, amikor megpillantott. – Jó, hogy itt vagy. Ő itt Daeva Amine kaszás. Csak most érkezett meg hozzánk, ezért arra kérlek, mutasd meg neki a járást.

A férfi felém fordult, és egy pillanat habozás után halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Örvendek. Remélem, melletted hamar beletanulok a feladatomba.

Az atyára néztem, majd vissza a férfira. Hogy kerülhetett ide? Hogy válhatott belőle kaszás? Ráadásul nem úgy tűnt, mintha emlékezne rám.

- Szintúgy. – feleltem, és reméltem, hogy az arckifejezésemről semmit sem lehet leolvasni.

- Először is vezesd a nagyterembe, hogy kiválaszthassa a fegyverét. – folytatta Arnold atya. – És ne feledd, Daeva Amine kaszás, ti mind bűnösök vagytok. Létezésetek értelme, hogy megfizessetek bűneitekért. Végezd jól a feladatod. – búcsúzott a férfitól a kezét a vállára téve, majd bólintott felém, és már el is indult az ellenkező irányba a hosszú folyosón.

Még mindig össze voltam zavarodva, úgy méregettem a férfit, majd sarkon fordultam, hogy elvezessem a nagyterembe.

- Kövess. – szóltam hátra a vállam fölött.

Mikor beléptünk a széles csarnokba, a férfi azonnal a falakat kezdte fürkészni. Az egyik fegyver rögtön reagált is a jelenlétére, és enyhén rezegni kezdett a falra szerelt tartókon. Amine felé fordult, és elvigyorodott. Elindult a fegyverhez, miközben az egyre hangosabban kezdett rezegni, majd lerepült a tartókról, és félúton találkoztak. A férfi megszokott mozdulatokkal forgatta meg a kezében az ezüstpengéjű kardot.

- Rég találkoztunk, kedves barátom. – simított végig a pengéjén, majd felém fordult. – Kösz, hogy nem árultál be a fejesnél. Nem örült volna ennyire, ha megtudja, hogy a te kaszáddal vettem el az életemet.

- Te emlékszel. – mondtam.

- Ó, igen, hála a különleges fegyverednek. Amúgy honnan van? Itt nem látok semmi hasonlót.

A megannyi lánccal és lakattal lezárt fekete ajtó felé pillantottam. Amine követte a tekintetem, majd elismerően fordult vissza felém.

- Akkor ezért… Mindenesetre köszönöm szépen. – szavait a kaszámnak intézte, és még enyhén fejet is hajtott. – Hatalmas segítség volt.

A vállamon fekvő kasza egy pillanatra felizzott, mintha azt akarta volna jelezni, hogy a férfi szavai eljutottak hozzá.

- Azt hiszem, ideje indulnunk. Hol kapom meg a kártyáimat? – kérdezte, miközben elindult az ajtó felé.

- Állj. – szóltam utána. – Vissza kell mennünk a papokhoz. Szólnunk kell nekik, hogy az emlékeid megmaradtak.

Amine megtorpant, majd megfordult. A tekintete megváltozott, az előző vidámságnak nyoma se volt benne. Szemeit összehúzta, ajkai elkeskenyedtek. Ez volt az első alkalom, hogy valaki így nézett rám, így eltartott egy pillanatig mire felismertem. Fenyegető volt. Egy ragadozóval álltam szemben.

- Az előbb meg volt rá a lehetőséged, hogy elmesélj nekik mindent, mégsem tetted. Mi változott?

- Akkor még abban a hitben voltam, hogy elvesztetted az emlékeidet.

- És ez min változtat? – tett felém egy lépést.

Álltam a pillantását. Fenyegető tartása a legkisebb mértékben sem hatott rám.

- Miért lettél öngyilkos? – kérdeztem hirtelen, magamat is meglepve.

A férfi felhúzta a szemöldökét, és visszakérdezett.

- Ha elmondom, megtartod a titkom?

- El kell mondanunk nekik az igazad. – feleltem kifejezéstelen tekintettel.

Amine arckifejezése ismét megváltozott. Ezúttal dühös volt.

- Miért? Ők talán mindig az igazad mondják neked?

Az igazat…?

- Ne feledjétek, ti mind bűnösök vagytok!

- Látod, tudtam én. Nem mi vagyunk a bűnösök.

Fájdalom hasított a fejembe, mire hátratántorodtam.  Amine utánam nyúlt, hogy elkapjon, de a kaszám védelmezően felizzott, és létrehozta körülöttem a jól ismert védőburkot. A férfi felszisszent, és elrántotta a kezét. Megtámaszkodtam a kaszámon, és próbáltam úrrá lenni a légzésemen.

Mi volt ez? Egy emlék?

- Azta… még sosem láttam ilyet… – suttogta a férfi miközben a körülöttem áramló burkot figyelte. – Jól érzed magad?

- Legyen. – hallottam a saját hangomat. – Ha elmondod miért lettél öngyilkos, megtartom a titkod.

A szemébe néztem, és újra feltettem a kérdést.

- Tehát. – egyenesedtem fel. – Miért végeztél magaddal?

Amine elvigyorodott, és egészen közel jött a burokhoz. Szemének izzása semmihez sem volt fogható.

- Azért, hogy kaszás lehessek.