Ugrás a fő tartalomra

Szirén


Hullámok csapnak össze a fejem fölött. Idelent mégis nyugodt a tenger. Olyannyira, hogy egy árva lélek sincs körülöttem. Egyedül vagyok.
Vajon volt ez valaha máshogy? Volt idő, amikor nem voltam egyedül?
Mintha mindig is így lett volna.
Ahogy a tengerfenékre értem megláttam a hínárokat. Ide-oda billegtek a néma tengerben, mintha valami ritmusra ringanának. Lágyan végig húztam rajtuk a kezeimet, majd óvatosan elúsztam mellettük. Uszonyom apró hullámokat vert mögöttem.
Talán ha nem itt lennék…
Lassan a felszín felé úsztam karjaimmal a fénylő Hold felé nyúltam.
Talán, ha nem a víz alatt lennék…
Az ajkaim szétnyíltak, és egy lassú dallamot kezdtem énekelni.
Mi lehet ez az érzés? A szirének nem éreznek, én mégis…

Magányos voltam.

-------------------------------------------------

Vajon mit éreznek az emberek mielőtt a tengerbe ugranak? Megbánás? Félelem? Magány?
Én nem érzek semmit.
Ahogy a homok besüpped a talpan alatt, és én haladok előre egyre mélyebbre a tengerbe… nem érzek semmit. Tudom jól, hogy mihelyt alámerülök, ott is fogok maradni. Mivel nem tudok úszni. Sosem tudtam. Annak ellenére sem, hogy egész életemet a tenger mellett éltem. Talán pont ezért. Talán mindig is tudtam, hogy a tenger lesz a végzetem.
Nem bánok semmit. Ennek így kell lennie.
A szél belekapott a hajamba. A sós víz már a nyakamig ért. Egy hullám csapott az arcomba, sós ízt hagyva maga után.
Még egy lépés előre. Itt már nem éreztem a homokot a talpam alatt. A víz alá merültem.
A hideg, sós víz mindenhol ott volt. A karjaim és lábaim már rég nem éreztem, de ahogy alámerültem, úgy ez a hűvösség már az arcomat is elérte. Talán ezért tartott el egy ideig, mire meghallottam.
Valaki énekelt. A víz alatt is tisztán hallottam a szomorú dalt. Egy megtört szív dalát.
Megigézett.
Kinyitottam a szemeim, és kutatni kezdtem a forrása után, de a sötét víz alatt semmit sem láttam és a só marta a szemem.
Egy hatalmas buborék úszott a felszín felé, amivel az utolsó levegő is elhagyta a tüdőm. Automatikusan igyekeztem levegőt venni, amivel csak víz áramlott be a nyitott ajkaim között. Szúrt a mellkasom, de nem törődtem vele.
Csak süllyedtem tovább, miközben hallgattam a gyönyörű dalt.

--------------------------------------------

Egy ember? Annak kell lennie. Már nem is emlékszem, mikor láttam lábakat utoljára.
Vajon él még? Ki kellene vinnem a partra. Az emberek számára a tenger halálos is lehet. Akárcsak az én fajtám.
De ezúttal emberek nem hallhatták a dalomat, mivel nem jöttem ki a felszínre. Akkor mit kereshet itt?
Elértük a homokos partot, és igyekeztem minél inkább kintebb húzni a vízből.
Holdfény világította meg az arcát, és csak ekkor láttam meg, milyen gyönyörű ember volt. Egy férfi.
Aki a következő pillanatban az oldalára fordult és heves köhögésben tört ki.
- Jól… vagy? – kérdeztem óvatosan, mikor csillapodott a rázkódása.
A férfi felnézett rám. Végignézett hosszú uszonyomon, majd a szemei visszatértek az enyéimhez. Hangja rekedtes és gyenge volt, amikor megszólalt.
- Ezt én is kérdezhetném. Te énekeltél, nem igaz?




Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Érző komornyikom 1.

Érző komornyikom 1.rész Egy újabb iskolai nap. Vége. A diákok pakolnak, beszélgetnek, örülnek, hogy ezt a napot is túlélték.   Tervezgetik a programjaikat, randijukat és minden más délutáni szórakoztató elfoglaltságukat. Én a helyemet maradtam. Nem láttam értelmét a pakolásnak, hiszen a nagy tömegben úgyse jutnék ki egyhamar. Így hát csendesen néztem az embereket. -            - Heeeeleeeenaaaa – kiáltotta valaki a nevem a terem másik végéből. Abby volt az, a bolondos barátnőm. Szőke hajkoronája csak úgy lobogott mögötte, ahogy felém rohant. Őt ismerve megint el akarja hívni ebédelni Korey-t, és hogy ne legyen túl feltűnő, engem és Korey egyik haverját is magával rángatja. -            - Megint Korey, Abby? – kérdeztem tőle felvéve egyik vidám hangulatom látszatát. -             - Shhhh! – tette az ujját a szá...
Megjegyzés küldése
További információk

Hakai 3.

3. fejezet A felszólításra nemcsak a kapuőrök mozdultak. Szinte a semmiből léptek elő és jelent meg a helytartók mellett is az általuk hozott őrség, és persze a király mellett is jó pár őr tűnt fel. A királyi udvar testőrkapitánya pedig a kapuőröket felügyelte. Az őrök száma egyértelműen utalt a birodalom felé irányuló bizalmatlanságra. Mintha az elmúlt húsz év békéje, és diplomáciai kapcsolata nem is létezett volna. A hatalmas kapu hangos dörgéssel mozdult meg. Mindenki feszült figyelemmel várt a túloldalt megjelenő hintóra. -        - N aida. – szólt halkan a király. – Vi veled van? -         - Mint mindig, atyám. – feleltem. Bár látszólag sehol sem volt a szóban forgó testőr, én tudtam, hogy a közelben van, és figyel. A sebe ugyan lelassította a mozdulatait, de ez nem volt elég ahhoz, hogy gátolja a feladata elvégzésében. Apám előrelépett én pedig mellé álltam. Körülöttünk szintén felsorakoztak a helytartók és a hozzájuk ta...
Megjegyzés küldése
További információk

Ha a menny nem is fogad vissza 1.rész

1.rész Talán őrültség. Talán az egészet én találtam ki. Vagy meg sem szabadott volna történnie. De annyi biztos, hogy nem volt mindennapi dolog. Pontosan tudom, ki vagyok, és hogy mi a feladatom. Tudom, miért vagyok itt, hogy kik ellen harcolok. Ismerem a barátaimat, és az ellenségeimet. Hiszen születésemtől kezdve ezt tanították nekem. Másban nem is hihetek. A szárnyas lény, aki a jókért harcol, megvédi az embereket. Ez lennék én. És a társaim. Történeteink szerint évezredek óta harcolunk a démonokkal, akik sötétséget is romlást hoznak a világra. Történelem, hittan, mesék. A való életben egy csöppet máshogy van. Az angyalok között felosztották a feladatokat. Én városvédő vagyok, ami meglehetősen békés munka. Az országot területekre osztottuk magunk között, így a város, amit kaptam épp elég kis területet foglal magába ahhoz, hogy egyedül tudjam felügyelni. Hogy ez mit jelent? Ha erre téved egy démon, megölöm. Nincs kérdés. Bár az emberek közé való beépüléshez munka kell,...
Megjegyzés küldése
További információk