Ugrás a fő tartalomra

Szirén


Hullámok csapnak össze a fejem fölött. Idelent mégis nyugodt a tenger. Olyannyira, hogy egy árva lélek sincs körülöttem. Egyedül vagyok.
Vajon volt ez valaha máshogy? Volt idő, amikor nem voltam egyedül?
Mintha mindig is így lett volna.
Ahogy a tengerfenékre értem megláttam a hínárokat. Ide-oda billegtek a néma tengerben, mintha valami ritmusra ringanának. Lágyan végig húztam rajtuk a kezeimet, majd óvatosan elúsztam mellettük. Uszonyom apró hullámokat vert mögöttem.
Talán ha nem itt lennék…
Lassan a felszín felé úsztam karjaimmal a fénylő Hold felé nyúltam.
Talán, ha nem a víz alatt lennék…
Az ajkaim szétnyíltak, és egy lassú dallamot kezdtem énekelni.
Mi lehet ez az érzés? A szirének nem éreznek, én mégis…

Magányos voltam.

-------------------------------------------------

Vajon mit éreznek az emberek mielőtt a tengerbe ugranak? Megbánás? Félelem? Magány?
Én nem érzek semmit.
Ahogy a homok besüpped a talpan alatt, és én haladok előre egyre mélyebbre a tengerbe… nem érzek semmit. Tudom jól, hogy mihelyt alámerülök, ott is fogok maradni. Mivel nem tudok úszni. Sosem tudtam. Annak ellenére sem, hogy egész életemet a tenger mellett éltem. Talán pont ezért. Talán mindig is tudtam, hogy a tenger lesz a végzetem.
Nem bánok semmit. Ennek így kell lennie.
A szél belekapott a hajamba. A sós víz már a nyakamig ért. Egy hullám csapott az arcomba, sós ízt hagyva maga után.
Még egy lépés előre. Itt már nem éreztem a homokot a talpam alatt. A víz alá merültem.
A hideg, sós víz mindenhol ott volt. A karjaim és lábaim már rég nem éreztem, de ahogy alámerültem, úgy ez a hűvösség már az arcomat is elérte. Talán ezért tartott el egy ideig, mire meghallottam.
Valaki énekelt. A víz alatt is tisztán hallottam a szomorú dalt. Egy megtört szív dalát.
Megigézett.
Kinyitottam a szemeim, és kutatni kezdtem a forrása után, de a sötét víz alatt semmit sem láttam és a só marta a szemem.
Egy hatalmas buborék úszott a felszín felé, amivel az utolsó levegő is elhagyta a tüdőm. Automatikusan igyekeztem levegőt venni, amivel csak víz áramlott be a nyitott ajkaim között. Szúrt a mellkasom, de nem törődtem vele.
Csak süllyedtem tovább, miközben hallgattam a gyönyörű dalt.

--------------------------------------------

Egy ember? Annak kell lennie. Már nem is emlékszem, mikor láttam lábakat utoljára.
Vajon él még? Ki kellene vinnem a partra. Az emberek számára a tenger halálos is lehet. Akárcsak az én fajtám.
De ezúttal emberek nem hallhatták a dalomat, mivel nem jöttem ki a felszínre. Akkor mit kereshet itt?
Elértük a homokos partot, és igyekeztem minél inkább kintebb húzni a vízből.
Holdfény világította meg az arcát, és csak ekkor láttam meg, milyen gyönyörű ember volt. Egy férfi.
Aki a következő pillanatban az oldalára fordult és heves köhögésben tört ki.
- Jól… vagy? – kérdeztem óvatosan, mikor csillapodott a rázkódása.
A férfi felnézett rám. Végignézett hosszú uszonyomon, majd a szemei visszatértek az enyéimhez. Hangja rekedtes és gyenge volt, amikor megszólalt.
- Ezt én is kérdezhetném. Te énekeltél, nem igaz?




Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Érző komornyikom 2.

Érző komornyikom 2.rész -            - Komolyan?! – akadt ki Abby, amikor elmondtam neki, hogy a szüleim még egy nappal eltolták a hazaérkezésüket. – Én a helyükben már rég leléptem volna, és hazasietnék a lányomhoz. Hogy hagyhatnak egyedül ilyen sokáig? -            - Ugyan, hiszen én mondtam nekik, hogy menjenek csak. – feleltem, miközben azon gondolkoztam, hogy, vajon nekem is ki kellett volna akadnom a telefonba, amikor anyámtól meghallottam. Aztán arra jutottam, hogy jól döntöttem, amiért nem akadtam ki neki. -            - Az is felelőtlen döntés volt. – folytatta a kioktatást Abby. – Nem kellett volna hagynod. Így tényleg magányos leszel. -            - Nyugi, tényleg nem vagyok magányos. Hiszen te is itt vagy nekem. Meg a te Korey-ed is. Nem igaz? – vigyorogtam. Ha...
Megjegyzés küldése
További információk

A kaszás 1.

1.fejezet Lassan lépkedtem a célom felé. Nem kellett sietnem, tudtam, hogy akkor fogok odaérni, amikor szükséges. Kaszám kényelmesen nyomta a vállamat. Hosszú köpenyem a földet söpörte, a fejemen lévő csuklya segített kizárni a külvilágot. Habár sosem teljesen. - Egy kaszás! - Istenem, felénk jön! - Ne nézz rá! Megátkoz! A fülemben visszhangot vertek a saját lépteim. Körülöttem emberek jelentek meg majd tűntek el. Félelemmel néztek rám és a sötét kaszámra, igyekeztek minél távolabb maradni. Még a velem szembejövő autók is visszafordultak. Tudták mit jelent, ha egy hozzám hasonlót látnak. De most nem értük jöttem, hanem egy ház felé tartottam. Egy háza felé, melynek ajtaja vöröslött a délutáni szürkületben. Bár ezt csak mi láttunk. A kaszások. Megálltam az ajtó előtt. Gyönyörű volt. Ehhez a csodálatos színhez sosem fogok hozzászokni. Csak úgy vonzotta a tekintetemet. A kilincsre tettem a kezem, és egy mozdulattal kinyitottam. Beléptem, és rögtön megláttam a szoba sa...
Megjegyzés küldése
További információk

Hakai 9.

 9. fejezet Aznap este Vi nem jött el a szobámba. Úgy gondoltam, ez egy jó dolog, hiszen Vi-nek most sok pihenésre volt szüksége, és ismerve a gyógyítóinkat tudtam jól, hogy nem fogják elengedni. Ennek ellenére valahogy mégis magányos voltam. Nem tudtam aludni. Bámultam a mennyezetet a sötét szobában és a hercegre gondoltam. Alaris hangja csalódott volt, amikor észrevette, hogy nem sérültem meg. Ebben biztos voltam. Csak nem értettem az okát. Mi haszna lett volna belőle, ha megsérülök? Ráadásul mindenképpen látni akarta a sebemet. Vajon mire számított? Mire volt kíváncsi? És ami a legfontosabb, vajon tényleg megrendezett volna egy támadást, csak hogy ezt kiderítse? Az oldalamra fordultam, és a beszűrődő holdfényben magam elé tartottam a kezem. A bőröm fehérebb volt, mint a legtöbb emberé, mivel apámnak köszönhetően többet tartózkodtam a vár falaim belül, mint a napfényen. Valahol azt olvastam, hogy ez a legtöbb hercegnővel így van, hiszen a király jobban védi őket, mint a fiáva...
Megjegyzés küldése
További információk