Szirén

Hullámok csapnak össze a fejem fölött. Idelent mégis nyugodt a tenger. Olyannyira, hogy egy árva lélek sincs körülöttem. Egyedül vagyok.

Vajon volt ez valaha máshogy? Volt idő, amikor nem voltam egyedül?

Mintha mindig is így lett volna.

Ahogy a tengerfenékre értem megláttam a hínárokat. Ide-oda billegtek a néma tengerben, mintha valami ritmusra ringanának. Lágyan végig húztam rajtuk a kezeimet, majd óvatosan elúsztam mellettük. Uszonyom apró hullámokat vert mögöttem.

Talán ha nem itt lennék…

Lassan a felszín felé úsztam karjaimmal a fénylő Hold felé nyúltam.

Talán, ha nem a víz alatt lennék…

Az ajkaim szétnyíltak, és egy lassú dallamot kezdtem énekelni.

Mi lehet ez az érzés? A szirének nem éreznek, én mégis…

Magányos voltam.

-------------------------------------------------

Vajon mit éreznek az emberek mielőtt a tengerbe ugranak? Megbánás? Félelem? Magány?

Én nem érzek semmit.

Ahogy a homok besüpped a talpan alatt, és én haladok előre egyre mélyebbre a tengerbe… nem érzek semmit. Tudom jól, hogy mihelyt alámerülök, ott is fogok maradni. Mivel nem tudok úszni. Sosem tudtam. Annak ellenére sem, hogy egész életemet a tenger mellett éltem. Talán pont ezért. Talán mindig is tudtam, hogy a tenger lesz a végzetem.

Nem bánok semmit. Ennek így kell lennie.

A szél belekapott a hajamba. A sós víz már a nyakamig ért. Egy hullám csapott az arcomba, sós ízt hagyva maga után.

Még egy lépés előre. Itt már nem éreztem a homokot a talpam alatt. A víz alá merültem.

A hideg, sós víz mindenhol ott volt. A karjaim és lábaim már rég nem éreztem, de ahogy alámerültem, úgy ez a hűvösség már az arcomat is elérte. Talán ezért tartott el egy ideig, mire meghallottam.

Valaki énekelt. A víz alatt is tisztán hallottam a szomorú dalt. Egy megtört szív dalát.

Megigézett.

Kinyitottam a szemeim, és kutatni kezdtem a forrása után, de a sötét víz alatt semmit sem láttam és a só marta a szemem.

Egy hatalmas buborék úszott a felszín felé, amivel az utolsó levegő is elhagyta a tüdőm. Automatikusan igyekeztem levegőt venni, amivel csak víz áramlott be a nyitott ajkaim között. Szúrt a mellkasom, de nem törődtem vele.

Csak süllyedtem tovább, miközben hallgattam a gyönyörű dalt.

--------------------------------------------

Egy ember? Annak kell lennie. Már nem is emlékszem, mikor láttam lábakat utoljára.

Vajon él még? Ki kellene vinnem a partra. Az emberek számára a tenger halálos is lehet. Akárcsak az én fajtám.

De ezúttal emberek nem hallhatták a dalomat, mivel nem jöttem ki a felszínre. Akkor mit kereshet itt?

Elértük a homokos partot, és igyekeztem minél inkább kintebb húzni a vízből.

Holdfény világította meg az arcát, és csak ekkor láttam meg, milyen gyönyörű ember volt. Egy férfi.

Aki a következő pillanatban az oldalára fordult és heves köhögésben tört ki.

- Jól… vagy? – kérdeztem óvatosan, mikor csillapodott a rázkódása.

A férfi felnézett rám. Végignézett hosszú uszonyomon, majd a szemei visszatértek az enyéimhez. Hangja rekedtes és gyenge volt, amikor megszólalt.

- Ezt én is kérdezhetném. Te énekeltél, nem igaz?