3.rész
A démon egy meglehetősen régi bérházba vezetett. Egész úton
nem szólalt meg, én pedig féltem beszélgetést kezdeményezni. Pedig rengetek
dolog volt, amit meg akartam tőle kérdezni.
A szoba egy ágyas volt, és azon az ágyon kívül, szinte semmi
más nem volt benne. Nem mintha másra számítottam volna.
A démon, ahogy a szobába ért, leült az ágyra, és elővette a
telefonját. Furcsa hívásokat kezdeményezett, majd hosszan tárgyalt mindenkivel.
Az egészből egy szót sem értettem. Közben alig vette le a szemét rólam.
Látványosan nem bízott bennem. Türelmesen megvártam, amíg befejezni. Leülni sem
mertem. Talán épp azért, mert az egyetlen ülőalkalmatosság az ágy volt, amin
pedig ő ült. Képtelen lettem volna melléülni. Mire befejezte, már hajnali egy
volt. Végre eltette a mobilját.
Rám nézett.
- Te a földön alszol. – mondta, majd leheveredett az ágyra.
Csendesen bólintottam. Még mindig nem mertem megszólalni.
Leültem a földre, és összehúztam magam. Hátam a hideg falnak döntöttem. Fáztam.
De ennyi nem ölhet meg, rám nem hatnak az emberi betegségek. Mégis képtelen
voltam elaludni. Oldalra fordultam, hogy lássam a démont.
Ő pedig engem nézett. De ezúttal nem gyanakodva, ahogy a
telefonos beszélgetései közben tette. Pillantását nem tudtam megfejteni.
Mozdulatlanul bámultam én is. Még mindig nem tudtam megszokni tökéletes
arcvonásait, fekete haját, éjsötét pillantását. Ajkai lassan szétnyíltak, én
pedig képtelen voltam levenni róla a tekintetem. Az egész lénye gyönyörű volt.
Vonzása elakasztotta a lélegzetemet, mégis a bensőm sikoltott, és menekülni
akart.
Ekkor hirtelen felült. Gyors mozdulatától egész testemben
összerezzentem.
- Meggondoltam magam. Kelj fel! – parancsolt indulatosan.
Meglepetésemben felugrottam, és ösztönösen védekező pozíciót
vettem fel. Az utóbbi tíz évben jelentősen fejlődött a harctudásom, amit a
rengeteg tapasztalatomnak köszönhetek. Felkészítettem magam, a vele való
találkozásra.
- Az ágyon alszol. – folytatta, kissé lehalkítva a hangját,
ahogy látta harcra kész pozícióm.
- Huh?
- Gyerünk.
Közelebb lépett, és az ágyhoz lökött. Mozdulataiban egy
csepp kedvesség sem volt. Ő pedig lefeküdt a földre, kezeit összekulcsolta a
feje mögött, és behunyta a szemét.
Nagyokat pislogva feküdtem az ágyra, amin az előbb még ő
pihent. Meleg volt, és ez az édes melegség átjárta a szívem.
A démon összerezzent.
- Ne csináld! – szólt ismét parancsolóan.
- Mit?
- Hát ezt. Megnövelted az angyali jelenléted. Így még
elviselhetetlenebb vagy.
- Oh. – Mégis mikor csináltam én ilyet? – Sajnálom.
Átfordult az oldalára, így a hátát kezdtem bámulni.
Próbáltam választ találni a saját kérdéseimre.
Ismét megszólalt.
- Hogy hívnak?
Haboztam. Már tíz éve senki sem kérdezte meg a nevem, és nem
is szólítottak rajta. Többé már nem voltam az a Rachel, aki hagyta meghalni a
munkatársait, és veszített holmi gyenge démonok ellen, csupán mert elragadták
az érzései. Itt az ideje eldobni azt a nevet.
- Nincs nevem.
- Értem.
Elég gyorsan elfogadta. Ez mindennapos a démonoknál?
- Akkor adok neked egyet.
A szívem hirtelen vágtába kezdett. Elpirultam. Meghallhatta
a szívverésem feltűnő változását, mert hátrafordult, hogy rám nézhessen. De én
elfordultam.
- Nem kell nekem név. – válaszoltam halkan.
- Valahogy szólítanom kell a szolgámat.
Csend. Nem válaszoltam. Pontosan tudtam, hogy csak a
szolgájának tart. Nem kellenek ide felesleges remények…
- Amy leszel.
Bólintottam, bár tudtam, hogy nem látja.
Amy. Máris imádtam ezt a nevet.
- És a te neved mi?
- Szólíts Rennek.
Ren. A démon, aki fogva tartja a szívem, Ren. Remélem
felkészültél, hogy sohasem szabadulsz tőlem. Ren – ismételgettem magamban, mint
egy altatódalt - Ren…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése