Ha a menny nem is fogad vissza 12.

Ha a menny nem is fogad vissza 12.

- Szóval nem fogok többé távol maradni tőled – suttogta, majd megcsókolt. A tűz ezúttal is édesen áramlott szét a testemben. – Talán elmúlik majd az érzés, ha lefekszem veled.

Ren a kanapéra fektetett, és hevesebben kezdett el csókolni.

Éreztem, ahogy az ajkai végigsimítanak az arcomon, az államon, majd egyre lentebb. Fogaival gyengéden végigszántott a nyakamon, mire önkéntelenül is beletúrtam a hajába, és közelebb vontam magamhoz. A külvilág kezdett megszűnni, miközben Ren kezei felfedezőútra indultak a testemen. Csókokkal borította be a mellkasomat, a hasamat, majd fogaival ráharapott a pólóm aljára, és lassú élvezettel kezdte egyre fentebb húzni a vékony anyagot.

Talán elmúlik majd az érzés, ha lefekszem veled.

Ren iménti szavai úgy hatottak rám, mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Egy nemes családból származó angyal erejével löktem le magamról a démont, majd, mielőtt átgondolhattam volna mit teszek, felkaptam a táskámat, és futásnak eredtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy eltávolodjak a férfitól, akire a legjobban vágytam.

Mire a lakásomhoz értem, a szívem úgy zakatolt, mintha egy maratont futottam volna éppen le, pedig nem a megerőltetéstől kapkodtam a levegőt. Az előbb történtek visszhangot vertek a fejemben, a testemen még éreztem az érintését, ezért erősen kellett koncentrálnom, hogy a jelenben maradjak. Ren nem próbált megállítani, nem is jött utánam. Vajon mit gondolhat most? Istenem, mit tettem az előbb? Hiszen majdnem megadtam magam neki.

Megráztam a fejem, és erővel szakítottam magam vissza a jelenbe. Az ajtón átlépve ledobtam a ruháimat az ágyra, és egyenesen a fürdőbe indultam, ahol megnyitottam a csapot, és beálltam a jéghideg víz alá. Felszisszentem a hirtelen fájdalomtól, de végre tudtam tisztán gondolkodni.

Ren csak testi vágyat érez irántam, de nekem ezt eszem ágában sincs neki megadni. Mert féltem. Rettegtem, hogy ha megkapja amit akar, akkor elhajít mint egy használt szerszámot.

Másnap reggel kopogásra ébredtem. Mivel elhatároztam, hogy aznap nem megyek be dolgozni, önkéntelenül is Renre gondoltam, hogy eljött számon kérni. Azonban amint kipislogtam a szememből az álmot, egy másfajta jelenlétet éreztem az ajtóm túloldalán. Ami semmiképp sem hasonlított egy démonéra.

Felkaptam magamra egy köntöst, és az ajtóhoz léptem. Hirtelen jeges félelem markolt a szívembe a nosztalgikus jelenlét közelségében.

Mit keres itt egy angyal?

Az újabb kopogás hallatán összerezzentem. Végül vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót.

És megpillantottam a gyönyörű férfit, akinek a jelenléte csak úgy vonzott magához. Erőt kellett vennem magamon, nehogy közelebb lépjek, és megérintsem a tökéletes bőrét.

A férfi magas volt, sötétarany haja kiemelte a szemének mély, zöld színét. Tartásáról sütött, hogy egy harcossal állok szemben. Arckifejezése távolságtartó, hivatalos volt, ami nem jellemző az angyalokra.

A férfi bemutatkozott.

- A nevem David Mortan nyomozó. Elnézést a kora reggeli zavarásért, azért jöttem, hogy… - egy pillanatra elhallgatott, majd enyhén összevonta a szemöldökét. – Maga angyal, nem igaz?

Zavartan bólintottam. Csak most érezte meg?

- Ez esetben könnyebben tudunk majd beszélgetni. Szabad? – nézett a lakásom felé.

A kérésében semmi különös nem volt, az angyalok mindig is közvetlenek voltak egymással, egyszerűen azért mert nem volt okuk a bizalmatlanságra. Ha angyal vagy, akkor a testvérem is, az angyalok között nem voltak árulók. Egészen eddig.

- Amy vagyok. Fáradjon beljebb.

Szélesebbre tártam az ajtómat, pedig legszívesebben kint tartottam volna. Egyrészt féltem, hogy a lakásomon vagy rajtam észreveszi a démonok jelét, másrészt pedig a közeledtével a vágyam is növekedett az érintésére. Hosszú idő óta először voltam angyal közelében, méghozzá egy olyan erős kisugárzású angyaléban, mint ami ennek a férfinak volt. A démonok okozta folyamatos, már megszokottá vált fájdalom semmivé lett, ez pedig olyan felszabadultság érzését keltette, hogy ösztönösen az angyal közelében akartam maradni.

Mortan megállt a szoba közepén, és szembefordult velem.

- Megkérdezhetem miért él, egy démonok lakta panel házban? Meglehetősen szokatlan választás, egy magunk fajtától.

Az udvarias kérdés beindította a vészcsengőket a fejemben. Nyomozó. Egy nyomozóval van dolgom. Neki az a feladata, hogy észrevegyen dolgokat. Egy óvatlan lépést, és rájön a titkomra.

- Városvédő vagyok – legalábbis voltam. – Ez a lakás a legjobb módja annak, hogy szemmel tartsam a veszélyt, ami fenyegethet – mondtam ártatlan kifejezéssel. – Történt valami a városomban, hogy személyesen jött el hozzám?

A férfi szeme egy leheletnyire összehúzódott.

- Ez új információ. Eddigi adataim szerint két városvédő angyal vigyáz erre a helyre: xy és xy. Ezek szerint történt valami változás az elmúlt időben, amit elfelejtettek közölni a Tanáccsal? – a hangjában nem volt vád, csak puszta kíváncsiság.

A francba! Hogy nem gondoltam erre?!

- Természetesen szó sincs ilyesmiről – feleltem nyugodt hangon, miközben nem tudtam megállni, és közelebb léptem hozzá. – Az az igazság – kevertem némi bizonytalanságot a hangomba – hogy még nem vagyok igazi városvédő. Csak nemrég érkeztem, tanulás céljából, a hivatalos munkaköri leírásom az ideiglenes városvédő.

Emlékek törtek elő az elmémben, nevető, fiatal arcok, akiknek magam tanítottam meg mi mindenre kell figyelni egy városban. Hogyan kell megvédeni az embereket azoktól a veszélyektől, amiket észre sem vesznek, és nekik hogyan kell meglátniuk ezeket a veszélyeket. Emlékek egy örökkévalósággal ezelőttről.

A férfi bólintott, mint aki elfogadja a magyarázatot, majd visszatért az eredeti céljához.

- Azért jöttem, hogy figyelmeztessem a környéken történt eltűnésekre. Bár ezekről valószínűleg hamarabb tudomást szerzett, mint én, tekintve, hogy ez a munkája – mondta, majd kérdő tekintettel nézett le az összekulcsolt kezünkre.

Nem emlékeztem, mikor fogtam meg a kezét.

- Elnézést. – hátráltam egy lépést. – Magának nagyon erős az angyali jelenléte – összeszedtem a gondolataimat. – Minden bizonnyal démonokra gyanakszik, ha az eltűnéseket nem hagyja az emberi rendőrségre – a gondolatra, hogy Ren, vagy a hozzá tartozó démonok tették, összeszorult a gyomrom.

- Ez nem csak gyanú, bár a tettes kilétét még nem ismerjük. Legyen óvatos, Amy, úgy gondoljuk, hamarosan az angyalokra kerül a sor – azzal megfordult, és kisétált az ajtómon.

Amint eltűnt a szemem elől, a démonok okozta fájdalom újult erővel csapott le rám, és ez egyáltalán nem az a zavaró kis fájdalom volt, mint eddig.

Délután úgy döntöttem bemegyek Renhez. Várni akartam, nehogy az angyal gyanút fogjon valami módon. Bár eddig úgy tűnt, nem vette észre bennem a hibát, és nem gyanakodott rám, az ösztöneim az súgták, hogy óvatosnak kell vele lennem. Végül is egy nyomozó volt, és egy harcos is egyben.

Az épületbe belépve szokatlanul erősen csapott meg a halmozott démoni jelenlétek összessége. Az utóbbi időben a fájdalom olyan kis mértékű lett, hogy csak akkor éreztem, ha gondoltam rá, de az angyallal való találkozásom után, mintha kiújult volna. Mintha előröl kéne kezdenem mindent.

A portán felmutatva az igazolványomat – amit csak a formaiság kedvéért tettem, hiszen mindenki meg tudta állapítani a jelenlétemből, hogy ki vagyok – a nő magához intett, és közölte velem, hogy Ren a szobájában vár.

Bólintottam, és megindultam felfelé a csigalépcsőn. A gyomrom idegesen összerándult, de most nem gondolhattam a tegnapra, arra amikor Ren olyan szenvedéllyel csókolta végig a testemet… Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataim, és magabiztosan nyitottam be a démon dolgozószobájába, aki elrabolta a szívem.

És ugyanolyan erővel tántorodtam meg a hirtelen érzéstől. Mintha egy tehervonat száguldott volna a gyomromnak. A torkomhoz kaptam, mikor a tüdőmből kiszorult minden levegő, és próbáltam emlékezni, hogyan is kell lélegezni.

- Amy!

Aggódást hallottam volna a hangjában? A gondolatra öröm töltötte el a lelkem, de aztán a nyomás fokozódott, amikor Ren megkerülte a hatalmas asztalát, és elindult felém.

- Ne gyere közelebb – nyögtem, és az ajtónak támaszkodtam.

Éreztem, hogy a szárnyaim bármelyik pillanatban előtörhetnek, amivel fájdalmat okoztam volna Rennek. De most ő okozott fájdalmat nekem. Miért? Eddig még soha nem történt ilyesmi. Most mégis miért van rám ilyen hatással a jelenléte? Miért tartom ennyire kínzónak, ennyire elviselhetetlennek? A lábaim összecsuklottak alattam, én pedig a földre estem.

Ren persze nem hallgatott rám, letérdelt mellém, a kezét pedig az arcomra helyezte.

- Amy?

A hangja távoli lett, ahogy a világ elmosódott előttem.

- Amy…? – ezt a reményvesztett suttogást már biztosan csak képzeltem.

A sötétség összezárult felettem.