Hakai 2.

2. fejezet

A hajnal sugarai még meg sem jelentek, mikor hallottam, hogy valaki belép a szobámba. Az ablakon beáramló sötétségből arra következtettem, hogy csak pár óra telt el azóta, hogy lefeküdtem. Fáradtan fordultam át a másik oldalamra és ismét behunytam a szemem.

-        - Vi, jelentést.

-        - Sajnálom, hercegnő. Elvesztettem őket.

Erre kinyitottam a szemem és felültem. Vér szaga csapta meg az orrom.

-        - Többen voltak?

-    - Igen. – felelte a testőröm. A sötétben alig tudtam kivenni az alakját. – Egészen a külső kapuig üldöztem a tolvajt, mikor megjelent a társa. Mindketten tapasztalt harcosok voltak.

-        - Értem.

-        - Fogadja őszinte bocsánatkérésem. – mondta Vi, és letérdelt az ágyam mellé.

-    - Talán jobb is így. – feleltem, és a pengére gondoltam. – Nem lett volna valami szép tőlünk, ha elfogjuk Seamon király előőrsét.

-        - Seamon király…?

-        - Vi, mutasd a karod.

Amíg a testőr levette véres bőrpáncélját én elővettem egy mécsest és kötszereket a fiókomból. Visszamentem Vihez és közelebbről is megnéztem a hosszú vágást, ami a vállától húzódott egészen a könyökéig.

-        - Hercegnő, magam is meg tudom csinálni.

-       - Sajnálom, Vi… Hogy mindig ilyen veszélynek teszlek ki. – mondtam, miközben elkezdtem tisztítani a sebét.

Vi megfogta a kezem.

-   - Magának köszönhetem az életem, hercegnő. A testem és a lelkem Önhöz tartozik. Kérem, ne sajnáljon használni engem a céljai eléréséhez.

Összeszorítottam a fogam. Tudtam, hogy önzőség őt magam mellett tartani, de szükségem volt rá. Szükségem volt egy hozzá hasonló hűséges testőrre, még ha ez az irántam érzett hűségének kihasználását is jelentette. Ezért nem mondtam semmit, csak folytattam a sebének bekötözését.

…

A tükör elé léptem, és meghúztam a derekamat körbe ölelő selyem övet. Díszes ruhám egy hosszú ujjú tavaszi öltözék volt, mely egy bokámig érő mintás szoknyával egészült ki. A hajamat kontyba rendező szobalányok már elmentek. Megfogtam az asztalomon lévő ezüst hajtűt és feltűztem a kontyom mellé. Végigsimítottam a birodalmunkat jelképező kék lótusz szimbolikáján, mely tökéletesen illett a szemem színéhez. Anyám mosolya már csak halványan élt az emlékeimben, de a tőle kapott hajtű még mindig fényesen csillogott a fényben. Micsoda igazságtalanság.

-       - Naida hercegnő, a vendégek nemsokára megérkeznek. – hallottam az egyik szolgálólány hangját az ajtó túloldaláról.

Mintha nem tudnám. Elfordultam a tükörtől és az ajtóhoz léptem. Mikor kinyitottam két szolgálólány nézett rám hatalmas szemekkel.

-       - Boldog születésnapot, hercegnő! Ma a szokásosnál is csodálatosabban néz ki!

-       - Boldog születésnapot! Az a hajtű tökéletesen kiemeli a szeme színét!

-       - Köszönöm, Lidya, Lily. – mondtam alig nézve rájuk, majd elindultam a folyosón.

A két szolgálólány követett.

-        - El sem hiszem, hogy ilyen hamar eljött a hercegnő születésnapja, amire az egész nép várt!

-        - Az egész kastély ünnepi hangulatba borult!

-     - A külső kapu előtt már kora reggel óta sorakoznak a nemesek, hogy átadhassák az ajándékukat a hercegnőnek!

-       - Biztos rengeteg csodaszép ékszert hoztak magának!

-       - Ráadásul ez az első alkalom, hogy a Hakai Birodalom testvérországának királya a kastélyba érkezik!

Egy pillanatra megtorpantam.

-    - Bizony! – folytatta Lily. – Úgy hallottam, Seamon király fia nagy népszerűségnek örvend a Rai Birodalomban!

-     - Azt mondják, a kardforgató képessége még az apjáét is felülmúlja! Még a Hakai Birodalomban is vannak női rajongói!

Megfordultam és rájuk mosolyogtam.

-        - A szóbeszédek sokszor hamisak. Ne higgyetek el mindent.

-        - De hát hercegnő, Ön is biztos kíváncsi a testvérország uralkodójára és annak fiára.

Ökölbe szorult a kezem.

-      - Úgy van! Hiszen a két birodalom között már több, mint húsz éve békesség honol! Mégis ez az első alkalom, hogy a birodalom uralkodói a kastélyba lépnek!

-        - Így igaz! Ezért is várta már mindenki a hercegnő születésnapját!

-   - Lydia, Lily. – mondtam kedvesen, majd a szám elé tettem az egyik ujjamat. – Nemsokára megérkezünk a kastély bejáratához.

A két lány heves bólogatásba kezdett. Ezután csendben folytattuk az utunkat.

A kastély még sosem volt olyan díszes, mint aznap. A fapadlót mindenhol puha szőnyegek borították, és selyemkendők borították a falakat és az oszlopokat. Rengeteg szolgáló jött elém, hogy átadja a jókívánságait, és természetesen az őrök száma is megnövekedett. Mindenki izgatott volt.

Mikor megérkeztem az udvarba vezető lépcsőhöz, azonnal megláttam az apámat. Ő is díszes, ezüstös színben pompázó öltözetet hordott, de nem maradt el az oldaláról a kardja sem, amit mindig magánál hordott. Körülötte négyen álltak, akik közül egyiküket rögtön felismertem. Lydia és Lily csak az épület ajtajáig kísért, ott mindketten mélyen meghajoltak előttem, majd magamra hagytak.

Kecses léptekkel mentem végig a lépcsőn, majd sétáltam át az udvaron. A reggeli napfény által bevilágított kert most még szebb volt, mint éjszaka. Beszívtam a friss levegőt, majd közelebb mentem a belső kapunál álló csoporthoz. Mikor feltűnt nekik a jelenlétem enyhén megemeltem a szoknyám és fejet hajtottam.

-        - Atyám, Nil tábornok.

-        - Naida hercegnő. – a tábornok meghajolt előttem. – Boldog születésnapot kívánok.

-        - Köszönöm, tábornok. – mosolyogtam a férfira, aki már számos csatában részt vett az apám mellett.

Nil tábornokot kiskorom óta ismertem, sokszor fordult meg a kastélyban, azonban szűkszavúsága és a távolságtartása miatt sosem kerültünk egymáshoz valami közel. Az apám iránt mutatott hűsége épp elég volt ahhoz, hogy megbízzak benne. Ennél többre nem volt szükségem.

-     - Naida. – apám közelebb lépett hozzám, úgy, hogy eltakarjon a többiek elől, és a vállamra tette a kezét. Tekintete egy pillanatra elgyengült, amihez hasonlót anyám halála óta nem láttam a szemében. – Boldog születésnapot, lányom. – mondta, majd végigsimított a karomon és megfogta a kezem.

Valami hideget éreztem a tenyeremben.

-        - Tedd el, és szükség esetén használd. – mondta olyan halkan, hogy én is alig hallottam.

Nem kellett megnéznem ahhoz, hogy tudjam, apám egy tőrt adott. Legszívesebben felkacagtam volna, de ehelyett csak tovább mosolyogtam, miközben a fémes tárgyat elrejtettem az övemben. A másik két tőr mellé.

-   - Naida, hadd mutassam be népünk kormányzóit. Az északi területek vezetőjével, Gaius-sal már kiskorodban találkoztál.

A szóban forgó ősz hajú férfi elém lépett. A bal szeménél lévő vágás miatt biztos voltam benne, hogy fél szemére vak. Apámnál is magasabb, termetes férfi volt, aki a haja színéhez illő fehér ruhát viselt, melyet ezüst szálak szőttek át.

-    - Rég találkoztunk, hercegnő. – mondta, és megcsókolta a kézfejem. – Négy éves korod óta nem láttalak. Azóta igazi nő lett belőled.

Az emlékeimben nem élt hozzá hasonló ember, de ezen nem lepődtem meg. Csak köszöntem neki a szokásos mosolyommal. Miután Gaius is átadta a jókívánságait, apám folytatta a bemutatást.

-     - A keleti területek vezetője, Theon. Őt nemrég választották meg, ezért még nem volt alkalma veled találkozni.

-    - Örülök, hogy megismerhetem. – mondta a komor férfi, majd minden további nélkül hozzátette. – Boldog születésnapot.

Theon sokkal fiatalabbnak látszott Gaius-nál, de a tekintetében megvolt az, ami egy vezetőnek kellett. Ruhája zöld és ezüst színekben díszelgett, és a dereka mindkét oldalán volt egy-egy kard. Csak az előkelő ruhája mutatta, hogy a Rai Birodalom királyának üdvözlésére jött, nem pedig egy háborúra.

-        - Végül a nyugati területek vezetője, Vane.

-       - Üdv kisasszony! – nyújtotta felém a kezét a vezetők legfiatalabbika. – Hoppá, úgy értem hercegnő! – kezet ráztam vele. – Mi sem találkoztunk még. Az a hajtű csodaszép, illik a szeme színéhez!

-        - Köszönöm.

Vane alig lehetett idősebb nálam, az ő ruhája vörös és ezüst színekben játszott. A mosolya vidám volt. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon képes-e ellátni a feladatait egy hozzá hasonló fiatal fiú, de aztán úgy döntöttem, ha a többiek elfogadták vezetőnek, akkor valószínűleg több van mögötte, mint amennyit mutat.

-        - A déli népek vezetője, Henry nagybácsi nem jött el? – fordultam apám felé.

-   - A fivéremnek gondjai akadtak, ezért ma nem tudott eljönni. – felelte a király, és a tekintete elkomorult.

Csalódottság érzése töltött el. Henry nagybácsi volt az egyetlen, akit ismertem a négy terület vezetői közül, és mind hozzá, mind a fiához, Nero-hoz igen közel álltam. Fiatalabb koromban gyakran látogatták a királyi kastélyt. Nero olyan volt számomra, mint egy testvér.

Ekkor egy katona jelent meg az apám oldalán.

-        - Felséges király! A Rai Birodalom királyának hintója megérkezett.

Apám és a nemesek egy emberként fordították a fejüket a kapu felé.

-        - Eljött hát a pillanat. – mondta a király, majd az őrökhöz fordult. – Kapukat kinyitni!