Érző komornyikom 2.

Érző komornyikom

2.rész

-           - Komolyan?! – akadt ki Abby, amikor elmondtam neki, hogy a szüleim még egy nappal eltolták a hazaérkezésüket. – Én a helyükben már rég leléptem volna, és hazasietnék a lányomhoz. Hogy hagyhatnak egyedül ilyen sokáig?

-           - Ugyan, hiszen én mondtam nekik, hogy menjenek csak. – feleltem, miközben azon gondolkoztam, hogy, vajon nekem is ki kellett volna akadnom a telefonba, amikor anyámtól meghallottam.

Aztán arra jutottam, hogy jól döntöttem, amiért nem akadtam ki neki.

-           - Az is felelőtlen döntés volt. – folytatta a kioktatást Abby. – Nem kellett volna hagynod. Így tényleg magányos leszel.

-           - Nyugi, tényleg nem vagyok magányos. Hiszen te is itt vagy nekem. Meg a te Korey-ed is. Nem igaz? – vigyorogtam.

Ha Korey-ről volt szó, sosem tudta megállni mosolygás nélkül. Most sem. Egy ideig még összevont szemöldökkel nézett rám, de végül elpirult.

-           - Még… azért… még nem az enyém. De csak figyelj! Hamarosan meghódítom! – nevetett, mire én is felvettem az új hangulatot, és vele nevettem.

A következő szünetben már azt beszéltük, hogy hogyan vegyük rá óra végén „őt”, hogy eljöjjön velünk ebédelni. Végül Ray-nél lyukadtunk ki. Megjegyzem, ismét. A terv a következő volt: odamegyek Ray-hez, elhívom, hogy jöjjön velünk, mire ő zavarba jön, és elhívja Korey-t is, hogy ne legyen egyedül. Magyarul; ugyanaz, ami eddig is.

Azonban váratlan fordulat történt. Ugyanis Ray nem várta meg, hogy odamenjek hozzá. Ő jött hozzám.

-           - Szia! –köszönt. – Ne haragudj a tegnapi miatt… De ma szívesen elmennék veled kajálni valahova - mosolygott.

Gyorsan vettem a lapot. Nem akartam megbántani, de Abby-t sem hagyhattam cserben.

-           - Úgy érted, velünk? – néztem rá ártatlanul.

Ő is vette a lapot. Bár ő szomorúan.

-           - Aha… persze. Úgy értettem veletek… - mosolygott tovább, ezúttal azonban szomorkásan.

-           - De örülök! – váltottam vidám kis lányra, és átöleltem.

Mégsem hagyhattam, hogy fagyott legyen a hangulat az asztalnál. És ezzel kiváltottam a megfelelő hatást is. Ray zavarba jött.

-           - Öh… izé nem baj, ha Korey is velünk tart? – motyogta, miközben dermedten állt az ölelésem hatására, valószínűleg lángvörös arccal.

Elengedtem és tovább vigyorogtam.

-           - Persze, hogy nem! – mondtam, és megállapítottam, hogy tényleg vörös az arca.

Visszarohantam Abby-hez, és elújságoltam neki a hírt. Majdnem ugrálni kezdett örömében. Közben Ray rávette Korey-t, hogy tartson velünk, és csakhamar el is indultunk. Ma is a „meki”-t választottuk.

A fiúk elmentek rendelni, még mi helyet kerestünk, és foglaltunk nekik.

-           - Azt hiszem, nekünk is rendelnek. – állapítottam meg.

-          Persze, hiszen Korey tudja, mi az illem. – vigyorgott magában Abby.

Úgy tűnt, nagyon boldog. Újabb adatot adtam hozzá a fejemben a szerelemmel kapcsolatos dolgokhoz; ha a szerelmeddel ebédelsz, nagyon boldog vagy. Ha boldog vagy, mosolyogsz.

-           - Helena, mondd csak, – fordult hozzám Abby. – minden oké a hajammal? Nem tűnik kócosnak, vagy ilyesmi? – kérdezte, amíg a fiúk nem figyeltek.

-           - Persze, minden oké vele. De miért kérdezed ilyen hirtelen?

-           - És a sminkem? Nem kenődött el?

-           - Nem, semmi ilyesmi. De … miért kérded?

-           - Tudod, eléggé izgulok. – igazgatta a ruháját.

Oké, tehát kibővítem. Ha a szerelmeddel vagy izgulsz. Elpirulsz, izzadsz, tördeled a kezed, és, ha jól értem, a tökéletes külsőre törekszel, vontam le a következtetést.

Ekkor megérkeztek a fiúk. Tényleg rendeltek nekünk is, mi pedig hálásan fogadtuk. Még fizettek is helyettünk, és nem hagyták, hogy kifizessük. Tulajdonképpen, voltunk már mi ebédelni együtt, de akkor mind Abby, mind ők máshogy viselkedtek. Most mindeki… mintha… figyelmesebb lenne?

-           - Rég volt már, hogy így négyen voltunk együtt, nem igaz? – kérdezte Korey.

-           - Aham. – felelte Abby, miközben próbálta letörölni a nem létező morzsákat a szájáról. – És, hogy megy az edzés? Úgy hallottam az edzőtök bekeményített.

Tényleg? Én erről nem hallottam… Mindenesetre figyelmesen fordultam Korey felé. Azonban Ray válaszolt.

-           - Mondhatjuk. Közeledik a bajnokság, úgyhogy bele kell húznunk.

-           - Bajnokság? – kérdeztem meglepetten, miközben Abby egyetértően bólogatott. A kérdésemre azonban felkapta a fejét.

-           - Mi? Te nem tudod? – meresztette rám a szemeim apró barátnőm. – A foci klubbosok között minden évben rendeznek egy bajnokságot, amiben felmérik a képességeiket, és kiválasztják a legjobb csapatot. Hogy-hogy nem tudtál róla?

Nos, a társadalmi szokásokból csak a létfontosságúakat jegyeztem meg. Úgy tűnik, ez nem volt az.

Megvontam a vállam.

-           - Gyertek el a bajnokságra! – mondta Korey izgatottan. – Idén biztosan megnyerjük, azt pedig látnotok kell!

-           - Tényleg? De jó! Mindenképpen ott leszünk, ugye, Helena? – nézett rám Abby.

-           - Aham, persze. Ki nem hagynám!

A beszélgetés további részében hasonló témákról volt szó. Lassan azonban besötétedett, és nekem is haza kellett érnem, hogy felhívjam anyámat, és megnyugtassam, hogy még mindig nem kaptam el semmilyen betegséget, és továbbra sem vagyok magányos.

Elérkezett a búcsú ideje.

-           - Nos, akkor… - rebegtette a szempilláját Abby. Hozzáteszem, ez még egy megfejtésre váró cselekedet. – Nagyon jól éreztem magam. Találkozzunk máskor is. – mondta Korey-nek, mire a fiú lassan lehajolt hozzá, és lágy puszit nyomott az arcára. Abby fülig pirult.

Ray is odalépett hozzám.

-           - Jó volt a mai nap. Megismételhetnénk máskor is. Akár kettesb…

-           - Én is jól éreztem magam – mondtam a szavába vágva. Ha hagyom, hogy kimondja, nem lett volna megfelelő reakcióm a szavaira. Cserébe puszit nyomtam az arcára. Abby-nél ez bevált.

Ray elmosolyodott, és viszonozta a puszit. Aztán Korey is odalépett hozzám, és Ray is odament Abby-hez. Megismételtük a puszilkodós részt. Ezek szerint ez valami kötelező dolog? Korey odahajolt hozzám, és nagyon lágyan a nyakamra tette a kezét, száját pedig a fülemhez emelte.

-           - Ismételjük majd meg… kettesben ezt a találkát. – suttogta, majd gyors puszit lehelt az arcomra.

Azt hiszem, most kellene tátott szájjal bámulnom rá, de legalábbis csodálkozva, azonban azzal valószínűleg elrontanám a helyzetet. Úgyhogy csak csendben levontam egy halovány következtetést.

Korey nem akarta, hogy Abby vagy Ray is hallja amit mond. De úgy gondoltam, ilyenkor el kell mondani a barátnődnek is, hogy mi történt. Sajnos azonban nekünk is elváltak az útjaink, úgyhogy mi is elköszöntünk egymástól.

-           - Holnap beszélünk! – köszönt el Abby, és én is búcsút intettem.

 Rengeteg új tapasztalatot szereztem, amit rendbe kellett tenni a fejemben. Azonban először is, fel kell hívnom anyámat, mielőtt betegre aggódná magát.

-           - Szia! – köszöntem a telefonba!

-           - Szia, aranyom! – felelte, mire megállapítottam, hogy valószínűleg sosem fog leállni a becenevekkel. Nem is emlékszem mikor hallottam utoljára, ahogy kimondja a nevemet.  – Már vártuk a hívásod! Minden rendben? Most kicsit később hívtál.

-           - Persze, csak elmentem néhány barátommal kajálni, aztán ott ragadtunk.

-           - Igen? Ez jó hallani. Akkor tényleg nem vagy magányos. Viszont… akkor még nem találkoztatok?

-           - Kire gondolsz?

-           - Érdekes, azt gondoltam már odaért.

-           - Kiről beszélsz?

-           - Az a helyzet, kicsim… hogy ez a munka nem fog egyhamar lezárulni.

-           - Jó. – feleltem. – De a hétvégére már biztosan itthon lesztek, ugye?

-           - Nem. Nem igazán. Úgy értem sokáig kell még maradnunk.

Igen, ez a része elég világosan átjött. Anyám folytatta.

-           - De mégsem hagyhatunk egyedül ilyen hosszú időre. Úgyhogy küldtünk valakit, hogy a gondodat viselje. Ő majd el fog látni minden házimunkát és hasonlókat, és még magányos sem leszel. Nézd, tudom, hogy ez hirtelen jött, de hidd el, nem olyan rossz.

Végiggondoltam a lehetőségeket. A apám szülei még 10 éves koromban meghaltak, anyáméi pedig öregek otthonában élnek, tőlünk kellően messze ahhoz, hogy csak úgy ide tudják küldeni őket a szüleim. Bébiszitter? Dadus? Takarítónő? Kit küldhettek anyámék?

Ekkor megszólalt a csengőnk. Még anyám is hallotta a telefonon keresztül.

-           - Menj, nyisd ki! Ez biztos ő lesz. – mondta izgatottan anyám.

-           - De…

-           - Remélem jól kijöttök majd egymással. Most mennem kell. Szia, kicsim!

-           - Anya? – szóltam a telefonba, de ő már letette.

A csengő ismét megszólalt. A helyére raktam a telefont, és odasétáltam az ajtóhoz. Fogalmam sem volt, hogy kire számítsak. Mindenesetre kinyitottam.

És nem hittem a szememnek.

Tetőtől talpig végigmértem a feketébe öltözött fiút, aki alig lehetett pár évvel idősebb, mint én.

-           - Szép estét. – mondta a fiú. – Helena Wayland-ot keresem. Ön lenne az?

-           - Én… lennék… - mondtam, miközben erősen gondolkodtam, hogy mit tegyek, ha ez tényleg az, aminek látszik.

-           - A szüleid küldtek, hogy legyek a komornyikod, amíg vissza nem jönnek. Jay Stralake vagyok. Állok szolgálatodra. – mondta, majd kecses mosolyra húzta a száját, amit apró bólintás követett.

Az ilyen helyzetekre abszolút nincs tervem, a viselkedéssel kapcsolatban. És azon is rendesen gondolkoztam, hogy akkor ezen túl újra játszanom kell az érzelmeket otthon. Bár… talán mégsem. Hiszen ő csak egy komornyik. Talán, nem számít, ha megtudja, hogy nem érzek. Remélem nem mondja el a szüleimnek. Oké, eldöntve. Előtte nem játszom meg magam.

-           - Komornyik? Rendben. A nevem Helena. Így hívj. Kövess. – mondtam, majd ahogy megfogta a táskáját, folytattam.

-           - Amit szükséges tudnod: ez a nappali. – mutattam körbe. - Tévé is található, mint látod. Használhatod. Ez anyámék szobája, ide ne menj be. Ez itt a fürdőszoba és mellette a vécé. A fürdőt reggel 6 és 7 között ne használd. Ez pedig a szobám, és rögtön mellette a vendégszoba. Gondolom ez lesz a tiéd. Megjegyezted? – Ha most Abby figyelt volna, biztos így jellemezne: nyers és száraz.

Meg voltam róla győződve, hogy a fiú is így értékelt. Ránéztem. A szemében csodálkozást és meglepettséget láttam, de nem szólt semmit, csak bólintott.

-           - Most visszavonulok a szobámba. Ne zavarj. Már vacsoráztam, úgyhogy nem kell fáradnod. Ha te még nem ettél, a hűtőben mindent megtalálsz. – mondtam, aztán kisétáltam a vendégszobából.

De ügyetlen voltam, és rendesen bevágtam a kezem az ajtófélfába. Nem törődtem a fájdalommal, végtére is, azzal nem lesz jobb, ha felkiáltok, mentem tovább. Azonban újdonsült komornyikom megelőzött, és letérdelt elém. A kezemet vizsgálta.

-           - Minden rendben Wayland kisasszony? Az előbb nagyot csattant a keze. Lehet, hogy be kellene kötnünk. Hozzak vizes ruhát?

Őszintén nem értettem, hogy minek ez a felhajtás, mindenesetre egy dologra rájöttem. Ezzel a komornyikkal… egy csomó új viselkedésformát tanulmányozhatok.

-           - Kérlek… tegezz. – kezdtem a legnyilvánvalóbb dologgal.

Még sosem hallottam úgy a nevem, hogy „Wayland kisasszony”, és nem is akartam így hallani. Vajon ez egy érzelem lenne? Biztosan nem, hiszen csak felesleges lenne megjegyezni a számomra előírt beceneveket.

 – És, köszönöm, de nem kell kötés rá. Megvagyok.

Úgy tűnik az udvarias hangnemet mégis csak fel kellett vennem, különben nem fog neki leesni, hogy mi a helyzet. De ez volt az utolsó. Elhatároztam, hogy legalább itthon önmagam leszek. Vagy legalábbis nem veszek magamra hangulatokat.

-           - Tehát, jó éjszakát. – feleltem és visszamentem a szobámba.

Vajon milyen hangnemben kéne elmondanom anyámnak a fejleményeket? Biztosan kérdezni fogja a véleményem. De milyen véleménye van erről egy normális lánynak?

Először is, egy normális lány végigmérné a komornyikot, mint egy pasit. Oké, akkor kezdjük; fekete haj, helyes arc, „menő”-nek nevezett ruhák, mind fekete színben. És alávetettség. Ha egy normális lány lennék… ha normális lennék… érzelmekkel… biztos megkérném, hogy csókoljon meg.

Mi?! Komolyan?! Egy „normális lány” ezt tenné?!

Ki van zárva. Biztos csak elvétettem valami számítást. Túlságosan is beleéltem magam egy „normális lány” gondolataiba.

Mindesetre megtaláltam a hangulatot, amivel beszélnem kell a szüleimmel. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy mondjam el Abby-nek. Vagy, hogy egyáltalán elmondjam-e neki…

Hmmm… meglehetősen nehéz helyzetbe hoztatok, apa, anya…