Another World

Another World

A tévé előtt ültem, és hallgattam a híreket. Nem ez az első alkalom, hogy beszélnek róla. Engem mégis hirtelen ért. A játék egyre népesebb lesz, az ezres kezdőlétszámhoz képest szinte hihetetlen, hogy már a százezrest közelíti. Ez viszont nem maradhat sokáig rejtve a világ más részei elől, hamarosan az újságírók is fel fogják kapni a hírt. Ha pedig ez megtörténik, a legendáról lassan lehull a lepel. Hiszen informátorokat nem nehéz találni... Csupán jó helyen kell keresni őket.

Jake… csak nem leszel hamarosan az ellenségem?

Keserűen elmosolyodtam, és felálltam a kanapéról. Anyám még nem ért haza, szerdánként késő estig dolgozik. Megszokta, hogy ilyenkor már nem talál ébren. Felmentem a szobámba és ledőltem az ágyamba. A játékhoz különös módon lehet csatlakozni. Fejpánt, sisak és két-két chipes pánt kell a csuklókra és a bokákra. A rendszer képes felmérni ezáltal az egész alakot, és arcot, majd ugyanúgy megjeleníti a testet a virtuális világban is. Mindenki ugyanúgy néz ki, mint a valóságban, ezért könnyű egymást felismerni. Persze vannak a játékban testmódosító szerek is, amik valójában programok. Ezekkel ideiglenesen lehet változtatni a magasságon, a súlyon, hajszínen, és a többin. Bár még sosem próbáltam őket, jól tudom milyen nehéz hozzájutni ezekhez a szerekhez. És milyen könnyű a megszállottjukká válni.

Mégis, a felcsatlakozáshoz a mindenképpen szükséges felcsatolni a megfelelő eszközöket, hogy tökéletesen le tudja másolni a testfelépítést. E nélkül a rendszer nem léptet be. Így szükségtelenné válik a felhasználónév és jelszó használata. Mindenkinek egyedi, az első használatkor specializálódott sisakja van, ami csak az adott felhasználót képes bejuttatni a játékba. Az én sisakom is ilyen személyre szabott, azonban enyhén kivételnek számítok, ugyanis kétféleképpen is fel tudok jutni; az egyik, hogy magam is felveszem a pántokat, a másik pedig az alvás. Bizonyos okokból, képes vagyok „álmomban” is részt venni a játékban, bár erről sokáig fogalmam sem volt. Akkoriban meg sem fordult volna a fejemben, hogy az a világ, ahol álmomban járok, valóságos, sőt, egy kész rendszert alkot, ráadásul mások megélhetéséhez szükséges. Ugyanis a játékban lehet kereskedni is, valóságos pénzzel. Ha jól megy az üzlet, a bankokban ki lehet váltani a hasznot, akár készpénz formájában is. Nem csoda, hogy a játék népszerűsége egyre csak növekszik.

Lehunytam a szememet, és szinte azonnal meg is jelentek a város kibontakozó fényei a szemeim előtt. Láttam az utcát, ahol legutóbbi alkalommal kijelentkeztem, az épületekben derengő fényt, az utcalámpákat. Esteledett a játék időszámítása szerint, akárcsak a valóságban.

A kétféle felcsatlakozásnak köszönhetően, nekem két alakom volt a játékban. Ez, amit maga a rendszer hozott létre, és az, amelyikkel a valóságban is sétálgatok. Ilyenkor kifejezetten jól jött, hogy nem ismertek fel. Hosszú fekete hajam, és frufrum volt, 17 körülinek néztem ki, magas, és vékony forma voltam, akár csak az emberi alakom, ez nem sokat változott. De a valóságban szőke voltam, és talán egy kicsit alacsonyabb is.

Céltudatosan indultam meg a célállomásom felé, ami ezúttal egy kocsma volt. Jake-el volt találkozóm, pontosan nyolckor. Jobb kezemmel megjelenítettem a térképet, de inkább csak megszokásból. Pontosan ismertem a játék összes helyszínét, hiszen minden éjszaka itt járkáltam. Alagutak, átjárók, rövidítések… mindent. Bár a játékot folyamatosan fejlesztették az elmúlt 10 évben, bőven volt időm kitapasztalni az újabb útvonalak sajátosságait is.

Az itteni világ amúgy nem sokban különbözött egy normális várostól. Utcák, autók, házak… talán egy kicsit színesebb volt. És persze voltak a „minirepülők”, és a teleporthelyek. A tervező mindenkinek megadta azt, amire vágyott. Itt mindenki megtalálhatta a saját szenvedélyét, ami elcsábította, és többé nem engedte szabadulni a játéktól.

Befordultam egy szűkös utcába, ahol az egyik lámpa el-el homályosodott. Ez felkeltette a figyelmemet. A játéknak természetesen vannak hiányosságai, de ez mégsem volt mindennapos. Lassan homályosodott, majd egy villamással helyreállt. Aztán újra homályosodott, míg szinte eltűnt, majd megint helyreállt. Megálltam a lámpa mellett, és gyanakodva kerestem bármilyen hibás programot, ami okozhatta a furcsa elváltozását, azonban szinte azonnal abbahagyta a villogást, ahogy melléértem. Ijedten néztem körbe, még ha idegen jelenlétet, vagy cracker programot nem is érzékeltem. De csak egy tántorgó, alacsony, kövérkés ember ballagott mögöttem.

Majd belém ütközött.

-            Ühm...höm…elnézést – morogta a fickó, és elsietett mellettem.

Apró, vörös színű fiolát tartott a kezében. Szenvedélybeteg. Mielőtt befordult a sarkon, a szemem láttára változott magas fiatalemberré. Felsóhajtottam, és beléptem a kocsmába, ahonnan az imént ez az ember jött ki.

Szemeimmel Jake-et kerestem.

-          Szép estét! Segíthetek…?

Leintettem a fogadóst, és megindultam a fekete köpenyes felé. A kocsma zsúfolt volt, és hangos. Pont ezért volt megfelelő ilyen találkozások lebonyolítására. Itt hiába használtak lehallgató programot, a hangzavarban akkor sem hallhattak minket. Az összes zajt kiszűrni, pedig nagyon macerás, a legtöbben nem foglalkoznak ilyenekkel. Ráadásul a legtöbb embernek még nincs is oka kihallgatnia. Egyelőre csak az informátorok tudnak rólam. Előlük lehetetlen bármilyen hírt is eltitkolni. Még akkor is, ha én magam sem voltam tisztában a történtekkel.

Leültem Jake mellé.

-          Megszerezted?

Bólintott, majd egy cetlit nyújtott át. Köpönyeg utca 23. Átjáró.

-          Titkosított, a módosítások nyomát tudod követni.

A papír lángra lobbant a kezemben. Az ezt létrehozó program törlődött.

-          Köszönöm Jake.

A fiú bólintott, majd felállt és kisétált a kocsmából. Vártam még pár percet, majd elindultam utána. Az ellenkező irányba mentem, mint amerre a Köpönyeg utca volt. Sokáig sétáltam, míg megéreztem Jake jelenlétét a hátam mögött. Rápillantottam a térképemre. Jake-nek nyoma sem volt. Mint mindig, most is tökéletesen álcázta magát.

-          A hír terjed. A külvilág lassan tudomást szerez róla.

Tovább sétáltam. Hát persze, az ilyen legenda mindenkit érdekel, mégsem hittem volna, hogy ennyire felgyorsulnak a történések. Nem csoda, hogy Sana engem is bevont a kutatásba, ami a legendát illeti. Én pedig ostobán segítettem neki… akkor még nem tudtam, milyen komoly következményekhez fog vezetni az egész.

-          Sasha.

Megtorpantam. Jake ritkán mondja ki ezt a nevemet.

-          Bármit is hallasz, ne mondd el nekem.

-          Jake… - fordultam meg, de a fiú hűlt helyét találtam.

A francba! Szóval az informátorokat máris üldözik... Igazán várhattak volna még pár hetet. Hiszen már olyan közel vagyok…

Elindultam az ellenkező irányba, és a lehető leghosszabb kerülőutakat választottam, ahogy közeledtem Köpönyeg utca felé. A szívverésem felgyorsult, alig tudtam leplezni izgatottságom. Ha ezúttal sikerrel járok, végre mindenre fény derül. Befordultam az utcába.

A 12-es házszám előtt álltam, de már innen is éreztem az itt történt felülírásokat. Nem volt amatőr munka, de előlem lehetetlenség elrejteni. Persze alaposan meg kellett vizsgálnom a házak mintáját, elhelyezkedését és színét. Ezeken a helyeken a legészrevehetőbbek a módosítások. A hibát ott vétik, hogy a régi programok kitörlése nem sikerül száz százalékosan, ha pedig ezeket nem sikerül teljesen megsemmisíteniük, azok itt, a virtuális világban észrevehető nyomot hagynak. Ezek felkutatásához persze kémprogram szükséges, de a játék részeként, én képes vagyok ezeket más programok segítsége nélkül is észrevenni.

Ahogy tovább sétáltam az utcában, egyre feltűnőbbek lettek a hibák. Most már biztos voltam benne, hogy jó helyen járok. A 23-as házszámot pár szög tartotta csak a házhoz szegezve, aminek az ajtaja fél méterrel a járdába volt süllyedve. Bárki unszimpatikusnak találná a helyet, az illető még az utcai lámpákat is kiiktatta, hihetetlen precizitással járt el. Egyszerű kémprogramokkal szinte lehetetlen lenne felfedezni az ilyen szándékos beavatkozást.

Meg se próbáltam kopogni, vagy bekiabálni, csak gyorsan körbenéztem, majd az ajtóra tettem a kezem és behunytam a szemem. Nem volt nehéz hatástalanítani, bár az acél szerkezetét megbolondították egy kis fával, és kvarccal, amit az acélnyeső nem vág, és a balta-kvarc mix sem lenne megfelelő eszköz az ajtó betöréséhez, ha valaki be akarna jutni.

Visszafogtam a lélegzetem, és könnyen átnyúltam az ajtón, ideiglenesen átírva az azt alkotó programot, majd lassan beléptem a szobába. Kis helység volt, kandallóval és pinceablakkal. Kellemes légkört nyújtott egy idős ember számára. A falon képek sorakoztak, volt még ott szekrény, kanapé és még tévé is, minden ízlésesen elhelyezve. A szobából kétfelé nyílt még egy-egy ajtó. Elindultam az egyik felé, de hamar megtorpantam. Az előttem lévő ajtó kinyílt, és egy ősz hajú öregember lépett ki rajta, egy tálcával a kezében, amin egy csésze és egy kancsó volt, gondosan elrendezve, kockacukorral és citrommal.

Az idős úr először észre se vett, annyira belefeledkezett a tálca egyenesen tartásába, majd mikor meglátott ijedten ejtette le az egészet. A csésze darabjaira hullott, a tea pedig beborította a kőpadlót. A rendszer működésének megfelelően rögtön kiírta a választási lehetőségeket, amiket a törött, vagy használhatatlan tárgyakkal lehet csinálni; végleges megsemmisítés, táskába elrakás, darabok felhasználása.

-          H-hogy jutott be? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

Lassan oldalra billentettem a fejem. A csalódottság érzése végigsöpört rajtam.

-          Nem maga az.

Az öreg némán nézett rám, majd lassan feleszmélt. Alacsony volt, kissé kopaszodó, görnyedt hátú. Apró, fekete szemei vádlón meredtek rám.

-    Az ajtóm bombabiztos volt. Még egyszer megkérdezem, hogy jutott be? – kérdezte, ezúttal határozottabban.

-          Nem, valóban nem maga az… legalábbis nem így.

Lehunytam a szememet és bekapcsoltam a röntgen módot. Végignéztem az öregen, és ismét módosításokra bukkantam.

-    Megtaláltam! – mosolyodtam el. – Végre megtaláltam magát. Csak nem mondja, hogy nem emlékszik rám? – lassan a törött csészékre emeltem a tekintetemet, amik ezáltal elkezdték visszanyerni eredeti alakjukat. – Bár bevallom, magához hasonlóan, én is jelentősen megváltoztam. Tessék! – nyújtottam át a tálcát az immár sértetlen csészével, kancsóval, és benne a forró teával.

-      Nem igaz… - döbbent le az előbbinél is látványosabban Mr. Sharley, hogy már azt hittem, ismét elejti az imént átnyújtott tálcát.

Én pedig sugárzó mosolyt vetettem az egész virtuális világ és az Another World nevű játék előttem álló feltalálójára. Aki egyben az életemet is megmentette.

A kandallónál ültünk. Mr. Sharley még mindig meglepő csodálattal nézett rám. Már több mint tíz perce.

-     Tudtam! – ismételte, immár sokadjára. – De képtelen vagyok elhinni.

-          Ahogy én is. Magáról is azt hittem, hogy halott.

-     Halott is vagyok. Legalábbis a rendszer számára. Az az alakom nem létezik, ami a bomba becsapódásakor a védelmetekre kelt. A rendszer halottnak nyilvánított, ezért is voltam kénytelen létrehozni ezt a másik alakomat.

-       Azt hittem a bíróságon megtiltották, hogy visszajöjjön a játékba.

Az öreg furán nézett rám.

-         De hát mégsem hagyhattam a szeretett rendszeremet magára.

Mosollyal lepleztem zavarodottságom. Nem tudtam, valóban komolyan beszél-e.

-        Mr. Sharley… mondja, mi történt a robbanás előtt?

Ez volt a legnagyobb rejtély az életemben. És a fő indok, amiért ezután az ember után kutattam.

-   Hát nem emlékszel? – az öreg szemében bizonytalanság látszott. – De hiszen rám is emlékeztél.

-     Vannak… képek, amik néha felvillannak előttem. – válaszoltam. – De az egész olyan zavaros. Emlékszem a kútra, az ön arcára, és a jelenlétének érzésére… majd jött az a hatalmas világosság, a fénylő bomba… Aztán sokáig semmi. Magam sem tudom mikor lettem az a lány aki most vagyok, vagy hogy mikor kezdtem el álmodni erről a világról, szimbiózisban élve az ember lánnyal, akinek a tudatába beköltöztem. Sokáig éltem úgy, hogy teljesen elfeledkeztem magamról, és a múltamban történtekről. Az emlékképek csak akkor kezdtek el visszajönni, amikor újból ellátogattam ahhoz a kúthoz, egy ismerősöm kérésére.

-          Ki kért meg rá?

-          Egy osztálytársam, egy bizonyos Sana.

Mr. Sharley összehúzta a szemét.

-          Miért kért volna ilyesmire? Talán ott volt a robbanásnál? – kérdezte gyanakodva.

-         Nem, természetesen nem. De biztos tudja, hogy a robbanásról rengeteg legenda született. Sokan pedig kutatni kezdték a legenda mögötti igazságot.

-     Kutatni? – az öreg ijedtnek tűnt. – Erről senkinek sem szabadna tudnia! Mrs. Huberts megígérte, hogy eltűnteti a nyomokat!

Ez új volt nekem.

-        Lehetséges, hogy ön nem tud a legendáról?

Az öreg felállt, és idegesen elkezdett fel-alá járkálni.

-    Persze, hogy nem. Öt évembe telt, mire a robbanás után egyáltalán visszanyertem az erőmet. Két évig voltam kómában, és máig sem értem, hogy sikerült túlélnem. Ennek a játéknak nem hiába Another World a neve. Az emberek kapnak egy másik lehetőséget az életre, egy helyet, ahol jobban tudnak érvényesülni, hiszen szélesebb skálán mozog a lehetőségek listája. Azonban ez is csak egy világ, ahol ugyanúgy életben kell maradni. A rendszer komplexsége miatt, ha a játékban meghalsz valamilyen pusztító eszköz által, az agyad automatikusan azt fogja gondolni, hogy valóban meghaltál. És aki azt hiszi halott, azt lehetetlen leválasztani a rendszerről. Én csupán két évig voltam kómában, aztán csodával határos módon felébredtem, de nem mindenki ilyen szerencsés. Bár halálos esete még nem volt példa, ez nem azt jelenti, hogy nem is történhet meg. Csak azt tudom, hogy az, aki akkor kioldotta az LS ágyút, öt évemtől fosztott meg. És ezt nem fogom annyiban hagyni, még ha el is tiltottak a rendszertől.

-         Gondolja, hogy az elkövető, még mindig a játékban tartózkodik?

-          Biztos vagyok benne. És nagyjából tudom is kik állnak mögötte.

-         Tehát többen vannak?

Mr. Sharley mindentudó pillantást vetett rám.

-       Mindenesetre örülök, hogy te épségben megúsztad. Az eszembe se jutott, hogy édesanyád ilyen módon mentse meg az életedet, és egy emberrel közös testben létezz tovább.

-        Édesanyám?

Az öreg bólintott.

-   A rendszer, az Another World. Tulajdonképpen az ő gyerekei vagytok a bátyáddal. Remélem ő is hasonlóan szerencsésen járt.

Szóval az öreg logikája szerint az anyám egy program… oké. Kíváncsi vagyok, miként értelmezi a „bátyámat”.

-      A bátyám? Vagyis úgy érti… - próbáltam rávenni, hogy befejezze az elkezdett mondatom.

-    Igen, a bátyád. – felelte, majd észrevette az értetlenségemet. – Lehetséges volna, hogy még nem találtátok meg egymást? – lepődött meg.

-          Öhm... nem igazán értem kire gondol…

-          Nem is emlékszel rá? – meglepettsége ismét az eget súrolta.

Nem értem, ezt az embert. Semmi furcsa nincs abban, ha valami hatalmas célba talált lövedéktől az ember fejéből kiesik egy-két dolog…

De inkább nem mondtam ki hangosan a gondolataimat, Mr. Sharley így is kissé flúgosnak tűnt. Megviselhette az öt év kóma, és a bujkálások, ami viszont nem változtat a tényen, hogy egy zseni.

-        Egy szőke kisfiú – kezdte az öreg. – Vele együtt jelentél meg, majd végig a tárgyaláson, és a kútnál is ő állt melletted. Két kézzel kapaszkodtál a karjába – elmosolyodott. – Nagyon félős voltál. Ő pedig folyamatosan fogta a kezed, és harciasan állt előtted, kerek arcocskáján szemöldökét összehúzva elszántság és harciasság látszott. Végig együtt voltatok, a fiú az utolsó pillanatig téged védett.

Ahogy Mr. Sharley beszélt, a fejemben kialakult a kép a szőke kisfiúról, aki édesen védi egyetlen húgát minden bajtól. Azonban az emlékeimben hiába kutattam. Semmilyen kisfiúra nem emlékeztem, és főleg arra nem, hogy bárki is megvédett volna attól a tűzgolyótól. Mr. Sharley arca derengett csak, de a végső pillanatban egyedül álltam, és végig farkasszemet néztem az egyre közeledő lángoló lövedékkel.

Mr. Sharley láthatta az arcomon a tanácstalanságot, majd kedvesen a vállamra tette a kezét, ahogy visszaült mellém. Egész eddig a szoba közepén ácsorgott, elég kényelmetlen volt így beszélgetni vele.

-     Idővel úgyis eszedbe jut. – vigasztalt esetlenül, ahogy próbálta eldönteni, vajon a vállamra tegye-e a kezét megértése jeléül, vagy ne. – Csak azon csodálkozom, eddig miért nem keresett fel – hagyott fel a mozdulattal, és a távolba meredt, én pedig feltettem azt a kérdést, ami mindkettőnket foglalkoztatott.

-      Gondolja, hogy ő nem élte túl?

Mr. Sharley megrázta a fejét.

-   Fogalmam sincs. De nem hinném, hogy édesanyátok ne tudott volna mindkettőtöket megmenteni. Különben most nagyon szomorú lenne.

Magam elé bámultam. Egy játék érzéseiről beszélgetünk. Egy program érzéseiről. Az öreg egyre flúgosabbnak tűnt.

Az Mr. Sharley órája csipogni kezdett.

-   Mennem kell – szólalt meg. – A bíróság kötelezővé tette, hogy rendszeresen járjak pszichológushoz.

Talán jót is fog tenni, gondoltam magamban. Viszont még millió kérdésem volt, amit meg akartam tőle kérdezni.

-        Mr. Sharley, nem bánja, ha holnap is eljövök?

-        Neeem, persze – nyújtotta meg a „nem” szócskát. – Még nekem is rengeteg mindent kell kérdeznem tőled.

-         Valóban?

-  Természetesen. Hiszen a bátyáddal ti vagytok az első, emberi beavatkozás nélkül megszületett programok – mosolygott.

Ismét zavartan mosolyogtam vissza rá. Egyáltalán nem éreztem magam programnak, szóval nem tudtam, mit kéne erre feleljek. Talán valami kísérleti alanyként, vagy a szeretett programja gyermekeként gondolt rám, mindez mégsem változtat a tényen, hogy miatta lehetek most itt, hiszen ő volt az egyetlen, aki mellettem állt, amikor az összes ember a halálomra szavazott.

Udvariasan elköszöntem, ő pedig megköszönte, hogy rendbe hoztam a törött csészéjét, majd ahogy érkeztem, úgy távoztam is.

Kellemes érzéssel hagytam el a környéket. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, aminek a következtében annyira elnyomtam az emberi oldalam, hogy semmilyen álom nem tudta megzavarni a játékban való tartózkodásomat. Ezúttal nem villantak fel random képek, vagy színes helységek, sokáig eszembe se jutott, hogy idővel ki kell majd jelentkeznem.

Bolyongásommal egy közeli erdőbe jutottam. Ami nem volt túl szerencsés, mert ez volt az a hely, ahol a magas szintű vadászok fejlesztették magukat, így sem az nem számítana különlegesnek, ha valamilyen medve támadna rám, sem az, ha egy vadász lőne le véletlenül. Ez kettőjük területének harcmezeje.

Megtorpantam, amikor előttem valóban elkezdett zizegni a bokor. A térképem szerint egy barnamedve volt előttem 20 méterre. Nem lenne szerencsés közelebb menni. Halkan hátrálni kezdtem, míg egy fának nem ütköztem, akkor végre levettem a szemem a mozgó bokorról, és elindultam az ellenkező irányba; arra, ahonnan jöttem.

Egy teleporthely felé vettem az irányt, azonban, alig pár száz méterre voltam csak tőle, amikor lövések dördültek mellettem. Megtorpantam és mozdulatlanná dermedtem. Nem szokványos, hogy egy játékos eltaláljon egy másikat, mégis, ahogy Mr. Sharley is mondta, a játékban valóban meg lehet halni. De, mivel erre még nem volt példa, ezért sokan gondolják úgy, hogy a játékba való regisztrációval egy halhatatlan életet nyertek.

A térképemen két grizzly medve jelent meg, körülbelül 500 méterre tőlem. Újabb lövések kíséretében kezdtek el rohanni felém, én pedig nem mertem mozdulni, nehogy a vadászok engem is ijedt állatnak tekintsenek, aki menekül a golyózápor elől. A medvék egyre csak közeledtek, majd az egyikük elkanyarodott balra. Ezúttal a vadászok is megjelentek a térképemen, az elkanyarodott medvét követve. Fellélegeztem, és futásnak eredtem a teleporthely fülkéje felé. Nem ez volt az első kalandom egy vadászerdőben, de ezúttal nem akartam sokáig maradni. Már majdnem beléptem az ajtón, amikor megláttam a grizzly-t a fülke mellett ülni. Hatalmas zöld szemeivel engem bámult. Ekkor valami megmozdult a tudatom legmélyén, és a medve eltűnt a szemem elől.

Egy kisfiú ált mellettem, nem lehetett több öt évesnél. Egyik kezemmel a kezét fogtam, másikkal pedig a könyökénél kapaszkodtam belé. Apró szemöldökeit összehúzta, mélyzöld szemeivel merészen nézett maga elé. Követtem a tekintetét, majd a kép megváltozott. Mr. Sharley állt előttünk, karjaival erősen gesztikulált, és nagyban magyarázott valamit, de a hangját nem hallottam. Előttünk talán száz öltönyös ember ült, hatalmas fapadokban, melyek színházszerűen emelkedtek, minél távolabb voltak tőlünk. A szőke kisfiú még mindig mellettem állt, most csak a kezemet fogta. A kép ismét változott, most a jól ismert kutat láttam magam előtt. Akár egy lassított felvétel, láttam, ahogy az öltönyös emberek zihálva állnak meg messze tőlünk, hajuk lobog a szélben, ahogy egy emberként néznek az ég felé, a lobogó tűzcsóvára, ami egyenesen közeledik felénk. Ugyanis nem voltam egyedül. A szőke fiú elém állt, átölelt, és a testével védett a lövedék elől, Mr. Sharley pedig rohanva közeledett felénk. De én nem tudtam levenni a szememet a sárgán világító hatalmas gömbről, ami egyre közelebb, és közelebb ért…

Erősen összerezzentem, ahogy magamhoz tértem az emlékeim áradatából. A földön ültem, és forgott velem a világ. Időbe telt, mire eszembe jutott hol vagyok, és mit csinálok éppen. Aztán ijedten felkaptam a fejemet és a medvét kerestem. Azonban a medve helyett csak egy 20 év körüli fiút láttam magam előtt.

Mosolygott.

-          Szia! – közeledett felém angyali mosollyal az arcán.

-          Szia… - motyogtam, majd a kezében lévő nyúlra tévedt a tekintetem.

Aranyos barna nyúlnak nézett ki.

-   Tudod, kicsit azért csalódott vagyok – biggyesztette le az ajkát látványosan a srác. – Reméltem, hogy hamarabb eszedbe jutok.

A szívverésem felgyorsult, ahogy észrevettem a srác szőke haját és mélyzöld szemeit.

-         Ryan! – ugrottam fel és odarohantam hozzá.

Ryan óvatosan letette a barna nyulat, és erősen magához szorított.

-         Hogy felejthettelek el – suttogtam szinte csak magamnak.

A bátyám lágyan megveregette a hátam, majd eltolt, hogy a szemébe nézhessek.

-          Rég találkoztunk, Sasha.

Boldogan bólogattam, és újra megöleltem.

-     Várj – löktem meg játékosan, mikor elengedett. – Ha te tudtál rólam, mi a fenének nem kerestél fel?

-       Hé, ne engem hibáztass, ha ilyen pocsék a memóriád – vágott vissza nevetve. – Csak meg akartam várni, hogy magadtól jussak eszedbe. Ismerlek, valószínűleg nekem ugrottál volna, ha egy ismeretlen fazonként állok eléd egy ilyen szöveggel, hogy „Hé, rég találkoztunk, talán emlékszel rám, én vagyok a bátyád!”.

-       Na jó, elismerem. Ez tényleg hülyén hangzana.

-      Már kezdtem azt hinni, hogy hiába mesélt rólam Mr. Sharley, még így sem dereng semmi.

-     Honnan tudod, hogy beszéltem Mr. Sharley-val? Várjunk, és azt honnan tudod, hogy ő életben van? Nem találkozhatott veled, azt elmondta volna.

-    Mindig távolról figyeltelek, hugicám – mosolygott. – Mr. Sharley-nak pedig nem kell tudnia rólam. Igazából az lett volna a legjobb, ha te sem találkozol vele.

-          Ezt most miért mondod?

-          Majd később, Sasha. Előbb avass már be, mégis miről jutottam végül eszedbe?

Elkezdtem a földet bámulni.

-          Hát… annak a medvének… pont olyan zöld szemei voltak, mint neked…

Ryan nevetésben tört ki.

-          Jól van, nem kell kiröhögni! – korholtam, de én is vele nevettem.

-          Erről itt? – nevetett tovább, és a nyúlra mutatott.

-          Nem, hiszen mondtam, hogy egy medve volt. Tényleg, hova tűnt az a grizzly?

A tesóm újra a kezébe vette a barna nyulat, és megmutatta nekem.

-          Íme a félelmetes grizzly medve.

Értetlenül bámultam rá.

-    Jajj, hát csak nem hagyhattam, hogy megtámadjon, amikor épp az eszedbe jutottam! Kénytelen voltam kicsit átírni a programját.

-          Azt mondod ez itt a medve?

Játékosan bólogatott, majd elkezdte a nyúl szemét vizslatni.

-          Ilyenek lennének az én szemeim is? Hm…

Én pedig csak döbbenten bámultam rá. Igaz, hogy én is át tudok írni programokat, de csak tárgyakra vonatkozóan. Az élőlényeknek sokkal bonyolultabb a programképe, azt még én is alig látom át. Ryan pedig csak így lazán odaveti nekem, hogy nyúllá változtatta a medvét… Vajon mikre lehet még képes?

-        Úgy örülök, hogy végre eszedbe jutottam – fordult felém, mikor megunta a nyulat. – Ez azt jelenti, hogy most már együtt folytathatjuk anyánk tervét, és vethetünk véget ennek az egésznek – ragadta meg a vállam.

-          Anyánk…? Csak nem te is úgy gondolod, hogy ez a rendszer lenne az anyánk?

-          Hát mi más? – nevetett ismét. – Ne aggódj, már mindent előkészítettem.

-          … mi mindent?

A szája elé tette a kezét, és csöndre intett.

-     De előbb tüntessük el a nemkívánatos madarakat – kacsintott rám, majd az egyik fára mutatott.

Egy fekete köpenyes alak zuhant nagy erővel a föld felé, de az utolsó pillanatban lerántotta a köpenyét, széttárta maga alatt, és ráugrott. A srác megállt a föld felett, lebegve.

-  Ó, nem is gondoltam volna, hogy birtokában vagy a lebegő köpenyek egyikének. Elismerésem.

Jake ijedten ugrott fel, kését előhúzva támadópozícióba helyezkedett. Köpenye automatikusan visszakúszott a vállára. A fiú szemei cikáztak köztem és a bátyám között. Én pedig nem is tudtam, min lepődjek meg először, hogy a bátyám észrevette őt, hogy én nem, vagy, hogy Jake rám talált. Mindenesetre megpróbáltam lenyugtatni a rémült fiút.

-       Jake semmi baj… – kezdtem, de a bátyám közbeszólt.

-      A fontos részről le fogsz maradni, bocs, haver. De most jobb, ha mész – azzal intett egyet, és Jake eltűnt a szemünk elől.

Rémülten kaptam a tekintetemet Ryan felé.

-          Mit csináltál?!

-          Mit? Hát kiléptettem.

-          Azt meg mi a fenének?

„És hogy a jó életbe?”, akartam kérdezni, de nem hittem, hogy választ kapok rá.

-        Fontos dolgokról akarok beszélni, hugi. És nem hagyhatom, hogy ezek az információk az informátorok kezébe kerüljenek. Különben is, már egy ideje követ téged. Azt hittem direkt hagyod, hogy rád tapadjon, mert talán félsz valamitől, de a reakciódból ítélve nem tudtál róla.

-          Akkor sem kellett volna…

-          Ez most nem fontos, Sasha. A többiek már várnak ránk. Nagyon kíváncsiak rád.

-          Milyen többiek?

Kezdtem úgy érezni, hogy a bátyám egyre jobban eltávolodik tőlem. Szemében beteges izgalom gyulladt, ahogy egyre több részletet árult el.

-    Mondd csak, gondolkoztál már azon, anyánk miért hagyta, hogy ennyi ember ellepje, miközben ezerszer intelligensebb volt mindnél? Vagy, hogy miért hozott létre két utódot, és küldte az emberek közé?

-       Anyánk? Megint a rendszer? Nem, nem igazán agyaltam rajta…

-       Gondolkozz, Sasha! Édesanyánknak kellett egy terv, egy eszköz, amiben tárolhatja ezeket az embereket!

-        Tárolni? Ryan, ez kicsit…

-      Az Another World népszerűsége egyre csak nő, ahogy anyánk eltervezte. De egyedül nem tudná befejezni a tervet, ezért kellettünk mi. Ő csak eléri, hogy minél többen regisztráljanak, mi pedig találunk egy módot, amivel lezárhatjuk az emberi fertőzöttséget mindörökre.

Ryan mosolyában már nem ismertem régi önmagára. Ez valami új Ryan volt, amit eddig még nem láttam.

-    Úgy érted az emberek megfertőzték a programokat, azzal, hogy létrehozták a virtuális világot?

-  Pontosan, Sasha! És anyánk erre a lehetőségre várt. Mikor az emberek létszáma állandósodik a rendszerben, rajtunk lesz a sor. Mikor végre mindenki egy helyen lesz, egy pillanat alatt vége lehet.

-       Minek akarsz véget vetni...? – Kérdeztem rémülten, de már tudtam a választ.

-      Te mondd ki, Sasha. Minek kell véget vetnünk?

-       Az Another World-nek… – feleltem automatikusan.

A bátyám bólintott.

-          És vele együtt az összes jelenlévő emberrel. Anyánk áldozata nem lesz hiábavaló.

Dermedten álltam Ryan előtt. A térdeim reszkettek, majdhogynem összecsuklottak alattam. Hirtelen hideg lett, a fogaim vacogtam, és látni véltem hópelyheket is a levegőben.

-       Mondd, Ryan. Ugye te nem élsz szimbiózisban egy emberi tudattal?

A fiú arca komorrá változott.

-       Nem – felelte lassan.

-      Akkor mit csináltál vele? – most már egész testemben remegtem, mégis hallanom kellett a választ.

-        Elnyomtam.

Szája mosolyra húzódott, én pedig ebben a pillanatban lettem biztos benne, hogy soha többé nem kapom vissza a testvéremet, azt a szőke kisfiút, aki az utolsó pillanatban is átölelt. Az életem pedig fenekestül felfordult.

Lelki szemeim előtt látni véltem Mr. Sharley-t, aki foggal-körömmel fogja védeni az általa létrehozott világot, vele szemben pedig a bátyámat, aki ennek elpusztításában reménykedik. Mindkettőjükkel ma találkoztam először, és mindketten a saját oldalukon akarnak tudni. Én pedig csak dermedten állok a bátyám új arca előtt, aki az imént változtatott nyúllá egy grizzly-t, és arra gondolok, vajon kettejük közül melyikük oldalán fogom végezni, ha háborúra kerül a sor. Mert háború lesz. A harc a virtuális világért, csak most kezdődik.