Elveszve 1.

1.   fejezet – Ébredés

Az üres szobában egyedül feküdt a szőke hajú lány. A hófehér ágy enyhén besüppedt lágy súlya alatt, hajkoronája szétterült a párnán. Csukott szeme enyhén megrebbent, ujjait kissé begörbítette, összehúzta a szemöldökét, majd felébredt. A kórházi szoba lágyan világító lámpája nézett vele farkasszemet, ami a lány sötéthez szokott szemeit bántotta. Elfordította a fejét, kezeit megtámasztotta az ágyon, majd felült és körülnézett. A szobában senki más nem tartózkodott rajta kívül. A kevés bútor és egyhangú fehér színek rideggé varázsolták az amúgy kellemes hangulatot nyújtó helyiséget.

A lány feje lüktetett a fájdalomtól, kezét a homlokához emelte majd enyhén megdörzsölte a halántékát. Próbált visszaemlékezni mi történt vele, ami miatt a kórházban kötött ki. Sokáig bámult maga elé, és igyekezett összeszedni a gondolatait, de semmit nem talált.

Nem emlékezett semmire.

Ekkor az ajtó kinyílt és egy idős nő nézett be kíváncsi szemekkel. Hosszú, elegáns ruhát viselt, a haja kifogástalan volt. Előkelő családból származhatott. Mikor meglátta az ágyon ülő lányt a szájához kapott.

-          Drágám, felébredt! – mondta a mellette álló férfinak, aki hasonlóan elegánsan nézett ki, hátrafésült őszes hajával és finom öltönyével.

Aztán a nő egy meleg mosollyal az arcán belépett a szobába. A férfi pedig követte.

-          Végre magadhoz tértél. Hogy érzed magad?

A szőke lány zavarodottan összehúzta a szemöldökét. Talán valamilyen ünnepségről jöttek, gondolta.

-          Jól vagyok. De önök kicsodák? – kérdezte.

Az idős pár összenézett.

-          Ugyan kicsim, ne bolondozz. Mi vagyunk azok, a szüleid. – mosolygott zavartan a nő, és várakozó pillantást vetett rá.

Szülők… A lány ismét megérintette a halántékát és próbált visszaemlékezni, hogyan is néznek ki a szülei. Hiszen biztosan voltak szülei… Kellettek, hogy legyenek.

-          Sajnálom, de nem emlékszem magukra. – rázta meg végül a fejét.

-          Hívd ide az orvost. – fordult a férje felé az elegánsan öltözött nő. – Biztos a baleset zavarta össze az emlékeit.

A férfi bólintott, és elhagyta a helyiséget, a nő pedig közelebb lépett az ágyhoz.

-          Semmi baj. – mondta, miközben leült egy székre, de a nyugodt arckifejezése ellenére a lány észrevette, hogy a szemöldöke enyhén megrándult. – Majd eszedbe jutunk, Annabelle.

-          Annabelle…?

-          Igen, ez a te neved.

Nem. A lány érezte, hogy valami nincs rendjén. Bár semmilyen emlékkel nem rendelkezett magáról vagy másokról, ebben az egy dologban valahogy biztos volt. Mert az ő neve… Az ő neve más volt.

-          Én nem Annabelle vagyok. – fordult a nő felé. – Az én nevem… az én nevem Nueve. – jelentette ki magabiztosan.

-          Hogyan? – a nőnek ismét megrándult a szemöldöke, ezúttal már nem mosolygott. – Dehogy. A te neved…!

Két férfi lépett be az ajtón, egyikük hosszú fehér orvosi köpenyt viselt.

-          Megjött az orvos. – mondta az öltönyt viselő férfi.

-          Felébredt? – az orvos rögtön a lányhoz sietett, zsebéből elővett egy kis lámpát, majd megvizsgálta vele a szemeit. – Pupillareakció rendben van. Hogy érzi magát?

-          Doktor úr! A lányom nem emlékszik semmire…! Még a saját nevére sem! – a nő hisztérikusan felemelte a hangját.

-          Emlékszem a nevemre. Megmondtam, hogy…

-          A lányom félrebeszél! – vágott a szavába. – Doktor úr…!

-          Semmi baj. – mondta lágy, megnyugtató hangon az orvos, és a zsebéből ismét elővett valamit. – Jobb lesz, ha most pihensz egy kicsit.

Az injekciós tűt gyors, gyakorlott mozdulatokkal szúrta a szőke lány csuklójába, mielőtt az reagálhatott volna, miközben az elegáns férfi támogató mozdulatokkal próbálta kiterelni reszkető feleségét a szobából.

A szőke lány kétségbeesetten rántotta el a karját, de már késő volt. Az altató elkezdte kifejteni a hatását. Zavarodottan nézett a távozó házaspár felé.

-          Azt mondta nem Annabelle-nek hívják… – szipogta a nő halkan, miközben kifelé mentek a férjével.

A doktor lágyan visszafektette az ágyra az egyre álmosodó lányt, miközben annak látása elhomályosult. Nem értette mi folyik itt. Miért kellett altatót kapnia? Hiszen nem is ő volt az, aki képtelen volt kezelni a helyzetet. Aztán a lüktetés a fejében visszatért, ahogy egyre jobban álomba merült. Akármi is történt vele, a sérülés biztosan a fejét érte. Máskülönben nem fájna ennyire. Akármi is történt, egyetlen dolog volt, amiben biztos volt.

Az én nevem Nueve.

Ezt ismételgette magában, nehogy elfelejtse az egyetlen emlékét, amikor legközelebb felébred.

Talán órák is eltelhettek már, mire a lány ismét felébredt. Ezúttal is egyedül volt, és ezúttal is a kórházi lámpával nézett farkasszemet. Azonban a nap már lement odakint, az ablakon csak sötétség jött be. Az egész testét nehéznek érezte, így csak lassan az oldalára fordult, próbálta lépésenként visszanyerni a tudatosságát. Most már voltak emlékei. Emlékezett mi történt akkor, amikor legutóbb felébredt. Ez nem történhet meg még egyszer. Az a nő talán összetévesztette valakivel, mert ő biztosan nem Annabelle volt.

A széken, amin a múltkor az elegáns nő ült, aki az anyjának vallotta magát, most egy hosszú, sötét kabát volt leterítve. A szőke lány elhatározta magát.

Felült, és felvette az ágya mellett lévő tornacipőt, majd belebújt a melegnek tűnő kabátba. Gondosan begombolta, nehogy kilátszódjon alóla a kórházi ruhája, ami egy fehér rövid ujjú pólóból, és egy hosszú világos nadrágból állt. Hosszú haját hátra dobta, majd vett egy nagy levegőt és kiment az ajtón.

A folyosó világos volt, de senki sem volt a környéken. Az ablakokon kinézve a lány megállapította, hogy már javából éjszaka van. Ezért tűnhetett olyan üresnek a kórház. A lány próbáld eligazodni, és hamar meg is találta a kijáratot. Útközben csak biztonsági őrökkel, és a recepcióssal találkozott, de egyikük sem állította meg, vagy kérdezősködött az állapotáról. Nagyot sóhajtott, amikor végre kiért az utcára.

Hűvös volt, de a kabát kellemesen melegítette. Nem fázott. A lány karba fonta a kezét maga előtt, aztán reményekkel telve indult meg a parkoló kocsik mellett, hátha talál valami ismerőset. Itt már több ember volt, az éjszakai időpont ellenére igen élénknek tűnt a város. Miközben ment az utcákon, igyekezett elolvasni minden táblát és magába szívni az információt, de akármerre nézett, a környék még csak távolról sem volt ismerős. Ő mégsem adta fel.

Ekkor valami megcsörrent a zsebében. Egy telefon? A lány kivette a készüléket a kabátzsebből, majd megakadt a szeme a hívó nevén.

Seis? Csalódottan sóhajtott. A név nem volt ismerős.

Felvette a telefont.

-          Nueve? Felébredtél? – szólt egy férfihang a túloldalról.

Tudja a nevem! A lány arca felderült. Végre valaki, aki valóban ismeri. Talán tőle több információt tud majd szerezni saját magáról.

-          Igen, Seis. – válaszolt.

Tekintettel a korábbiakra, a szőke lány nem tervezte megosztani ezzel az emberrel, hogy nincsenek emlékei. Félt tőle, hogy ismét a kórházba kötne ki.

-          Nagyszerű! – válaszolt a férfi. – Ezek szerint megtaláltad a kabátot, amit otthagytam neked. Figyelj, lehet, hogy az az ember meg fog látogatni a feleségével. De ne aggódj, nem bánthatnak!

-          Már voltak nálam. De azóta elhagytam a kórházat.

-          Micsoda? És jól vagy? Hol vagy most?

-          Jól vagyok, én…

-          Mindegy is, szereztem neked egy apartmant nem messze a kórháztól. A kulcsokat megtalálod a kabátzsebben. Azonnal menj oda, ott nem fognak megtalálni.

A lány visszanyúlt a kabátzsebbe, és valóban megtalálta az említett kulcsokat. Milyen kapcsolatban állhattam ezzel az emberrel, ha szerzett nekem egy lakást? Össze volt zavarodva, de jelenleg ezt tartotta a legjobb esélyének. Mivel semmi mást nem tudott magáról, így nem volt hol aludnia sem. A kórházba pedig semmiképp sem akart visszamenni.

-          Amúgy… Beszéltél már Tressel? – kérdezte a férfi óvatosan.

Vajon ő ki lehet? És miért használnak ilyen furcsa neveket?

-          Nem, még nem…

-          Még nem? Azt hittem azonnal elkezd majd hívogatni, mikor szóltam neki, hogy bevittem hozzád az új telefont. Talán csak időre van szüksége. Ne aggódj, biztosan hívni fog.

-          Rendben. – a lány nem tudta, mit mondhatna.

-          Akkor irány az apartman! Már odavittem a dolgaidat, úgyhogy mindent megtalálsz majd, amire szükséged van. Holnap beszélünk! – mondta, azzal letette a telefont.

Nueve nem tudta, hogy megbízhat-e benne, de egyenlőre ő volt az egyetlen, aki ismerte az igazi nevét, az egyetlen dolgot, amire a lány emlékezett. És még egy kabátot is adott neki, telefonnal és kulcsokkal. Valaki, aki ennyi mindent megtesz érte, nem lehet rossz ember. Továbbá tudott róla, hogy egy idős házaspár felkereste a kórházban. Ők a lányuknak hívták… de biztosan tévedtek. Hiszen ő nem Annabelle volt.

A telefon ismét megcsörrent, de ezúttal csak egy üzenet érkezett, benne egy címmel. Aztán újabb csörgések.

Elküldtem a címet üziben.

Ha bármi kérdésed van, itt nyugodtan írhatsz, ez a telefon már biztonságos.

Azonnal válaszolok mindenre, amire csak tudok!

A szőke lány elmosolyodott. Az üzenetek igazán kedvesek voltak. Úgy érezte, ez a férfi őszintén törődik vele.

Köszönök mindent, Seis.

Miután megírta a válasz üzenetet, megnézte a címet, ahova mennie kellett, majd beírta a telefonjába. Leolvasta a legközelebbi házszámot abban az utcában, ahol éppen járt, majd egy útvonaltervezővel meghatározta merre kell mennie.

A férfi igazat mondott, valóban nem volt messze. Hamar oda is ért, és megállt a 33-as ajtó előtt. Elővette a kulcsait, kikereste azt, amelyik illett az ajtóhoz, majd kinyitotta a zárat.

Minden stimmelt. Nem verték át.

Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, aztán belépett az ajtón, gondosan bezárva azt maga után. Az apartman kicsi volt, csupán három szobából állt. Volt egy hálószoba, egy konyha és egy fürdőszoba. Több nem is kellett a lánynak. Csak nemrég kelt fel, de már elálmosodott a sok sétálástól. A szoba közepén talált három bőröndöt, az ágy melletti asztalon pedig egy laptopot, és egyéb felszereléseket, amiket nem tudott hova tenni. Egy kamera meg egy mikrofon? És mi ez a rengeteg újság és cikk? Valami kutatáshoz kellettek volna?

Megrázta a fejét. Sok volt ez egy napra. Holnap majd megpróbálja rendbe rakni a fejében található káoszt.

Felszedett néhány váltás ruhát a bőröndökből, majd lezuhanyozott, és bedőlt az ágyba. Szőke hajkoronája szétterült alatta. Lehunyta a szemét, és igyekezett hozzászokni az új környezetéhez. Ez sokkal barátságosabb volt, mint a kórház. Kényelmesen elhelyezkedett. Talán az altató volt még mindig hatással rá, vagy a sok új információ miatt, de az álom hamar elnyomta.