Ha a menny nem is fogad vissza 17.

17. fejezet

Szerencsés voltam, hogy a város szélén lévő kis hotelben még találtam üres szobát, habár az árával kevésbé voltam megelégedve. De Davidnek igaza volt; most nem mehettem vissza a lakásomba. Ha Ren valóban azt hiszi, hogy elárultam, akkor egy pillanatot sem fog várni a kivégzésemmel. A többi démonról nem is beszélve, akiknek már eddig sem tetszett, hogy ott dolgozom.

A szobámba belépve fáradtan hámoztam le magamról a ruhát, hogy egy forró fürdőt vehessek. A mai nap után, úgy éreztem igazán rám fér némi kényeztetés. Lehúztam magamról a szakadt pólót, ami nem úszta meg épségben a Rennel való harcot és az ágyra dobtam, majd megindultam a fürdőszoba felé.

Aztán megtorpantam az ablak felől érkező furcsa hang hallatán. Az elhúzott függönyt valami erősen meglengette. Talán nyitva hagyták az ablakot?

Közelebb sétáltam hozzá, hogy alaposabban szemügyre vegyem, de mielőtt még odaértem volna, valaki elkapta a kezem.

- Hol is tartottunk, angyal? – hallottam Ren hangját a hátam mögül.

Elképzelésem sem volt arról, hogyan talált meg, vagy hogyan tudta ilyen pontosan elrejteni a jelenlétét, de a hangjára felpezsdült a vérem. Érintése szinte égetett, mikor a csukómnál fogva lassan szembe fordított magával. Szárnyaim elő akartak törni a harc gondolatára, de ellenálltam a késztetésnek, és megpróbáltam józanul gondolkodni.

Meg kell magyaráznom, ami ma történt.

- Ren, én… - kezdtem, de a démon nem várta meg, hogy befejezzem a mondatot.

Az ágy melletti falhoz nyomott és hevesen csókolni kezdett.

A tűz olyan forrón áramlott szét bennem, hogy magam is meglepődtem. Gondolkodás nélkül visszacsókoltam, és karjaimat a nyaka köré vonva még közelebb húztam. Fogalmam sem volt mire véljem ezt a hirtelen támadást, de eszemben sem volt ellenkezni. Az irodai harcunk óta másra sem tudtam gondolni, csak az érintésére, és Renen sem látszott, hogy egyhamar le akarna állni.

A térdem alá nyúlt és felhúzta, hogy köré tudjam csavarni a lábam, én pedig örömmel simultam hozzá. Olyan vággyal csókolt, amit magam is éreztem, amióta csak beleszerettem, és ez reménnyel töltött el. Aztán hirtelen elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Amit ma tettél az irodámban… - lihegte.

- Nem akartam felrobbantani. – feleltem gyorsan, magam is levegő után kapkodva.

- Fogalmam sem volt, hogy ilyesmire is képes vagy. Lenyűgöző voltál.

Meglepett a bók, de nem volt időm gondolkodni rajta, mert Ren ismét megcsókolt, majd a másik térdem is felhúzva a karjaiba kapott, csak hogy az ágyhoz sétáljon velem. Óvatosan lerakott rá, majd rögtön fölém is került és összekulcsolta a kezeinket.

- Alig tudtam visszafogni magam. – közölte szemében tiszta szenvedéllyel. – Ott helyben meg akartalak csókolni, de biztos voltam benne, hogy az angyal barátod figyel.

- Nem a barátom. – ellenkeztem, mire gúnyosan felhúzta a szemöldökét.

- Nem? Akkor miért hagytad, hogy percekig ölelgessen a parkban? – kérdezte szarkasztikusan és megszorította a kezem.

- Ren… te féltékeny vagy? – néztem rá, ügyet sem vetve a fájdalomra, amit a szorítása okozott.

- Meg fogom ölni azt az angyalt. Aláírta a halálos ítéletét, amikor először hozzád ért. – közölte csillogó szemekkel.

- Féltékeny vagy. – jelentettem ki, és nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.

- Igen, az vagyok. – mondta, majd közelebb hajolt. – most pedig vállald érte a felelősséget.