1.rész
Ez is olyan délután volt, mint a többi. Egészen addig, amíg
hirtelen meg nem szólalt a tűzjelző. A kellemetlen csengés miatt a fejemhez
kaptam a kezem. Régi emlékképek törtek fel.
Fülsüketítő rikoltás törte meg a
csendet.
Aztán valami meleg folyt végig az
arcomon. Apró, vörös cseppek jelentek meg előttem a földön.
Az elém terülő zöldes táj lassan
elhomályosodott, de az iszonyú hang még így sem maradt abba.
Megráztam a fejem, hogy elűzzem az emlékeket, majd felálltam
a székből, hogy elhagyjam az épületet. Lassan megkerültem az asztalt, miközben
jobb kezemmel igyekeztem enyhíteni a halántékomban lévő lüktetésen.
Mielőtt elértem volna az ajtót, egy vibráló foltot
pillantottam meg a polcok közelében. Szemeim követték a furcsa jelenséget, míg
azok átalakultak egy emberi alakká. Mintha csak egyszerűen körbenéztem volna a
szobában, folytattam a mozdulatot, majd a kilincsre tettem a kezem.
- A francba, Lana, várj már egy kicsit. – szólt rám az
emberi alak, de én mit sem törődve vele kinyitottam az ajtót.
- Ne csinálj már úgy, mintha nem látnál! – hologramszerű
keze az enyém után nyúlt, majd mielőtt átnyúlhatott volna a karomon, lassan
szilárd alakot öntött.
Lenéztem a karomat markoló apró, fehér kézre, majd a gazdája
szemébe néztem.
- Ti okoztátok a tüzet?
A fiatal lány elvigyorodott.
- Én is örülök, hogy látlak. – mondta Evelyn, majd
hozzátette. – Mellesleg nincsen semmilyen tűz, a tűzjelzőt csak azért
indítottuk be, hogy megtisztítsuk a környéket.
Leráztam magamról a kezét, és kiléptem az ajtón.
- Hé! – követett a lány. – Most komolyan, Lana! Oka van
annak, hogy megkerestelek!
Nem figyeltem rá, követtem a többi embert, akik kissé
ijedten, de aránylag rendezetten igyekeztek elhagyni az épületet. Zavart
suttogást hallottam mindenfelől, amint a dolgozók próbáltak rájönni, hogy
tényleg tűz tört-e ki az épületben, vagy ez csak egy újabb gyakorlat, amiről
kivételesen elfelejtettek tájékoztatni minket.
Az engem követő lány kitartóan lépkedett mögöttem, de amint
meglátta a többi embert, ismét hologram formát öntött.
- Lana, a fenébe is, nem hagyhatsz örökké figyelmen kívül. –
mondta, miközben igyekezett kikerülni a tömeget, habár a teste átsiklott az
embereken.
Ó, dehogynem. –
gondoltam, és folytattam az utam a lépcső felé.
- Hát jó, csinálhatsz úgy, mintha nem hallanál, de nagyon
jól tudom, hogy ez nem igaz. – folytatta. – Szóval el fogom mondani amit
akarok, te pedig végighallgatsz.
Nagyot sóhajtottam. Monoton lépteink zaja visszhangot vert a
lépcsőházban. Már majdnem kiértünk az épületből. Tüzet persze sehol sem láttunk.
- Bajban vagyunk, Lana, és szükségünk van rád. Tudom jól,
hogy… bizonyos okokból úgy döntöttél kell egy kis szünet, és ezt meg is értem,
mindannyian megértjük. De most olyan veszély közelít, ami ellen minden erőnket
fel kell használnunk.
A nem kívánt szavak régi sebeket téptek fel a szívemben.
Hirtelen úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő nyomná a vállaimat. Próbáltam nem
venni tudomást a kellemetlen érzésről, és csak a lépteimre figyeltem. Már
elértük a kaput. A hatalmas ablakokon keresztül látható volt az utcán gyülekező
tömeg. A hangzavar egyre jelentősebb lett, mégsem tudta elnyomni a mögöttem
lépkedő lány szavait.
- Igazán sok időt kaptál a Tanácstól. De ilyen kritikus
időkben nem pazarolhatod el itt a tehetségedet. Te tudod a legjobban, hogy milyen
sok életet mentettünk meg a múltban, és menthetünk meg most is, ha segítesz.
Vissza kell jönnöd, hozzánk, Lana. Számítunk rád.
Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, Evelyn hologramszerű
teste eltűnt. Fáradtan csatlakoztam a tömeghez, mintha nem csak pár lépcsősort
kellett volna megmásznom, hanem minimum egy kisebb hegyet. A vállamra nehezedő
súly azonban lassan felengedett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
- Lana! – integetett egy idősebb, női munkatársam az utca
másik oldaláról, akinek nem tudtam a nevét. Nem mintha tudtam volna bárkinek is.
– Te tudod, mi ez az egész? Tényleg tűz van?
Megráztam a fejem és az épület felé pillantottam.
- Ugyanannyit tudok, mint te.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése