Törött emlékek 1.

1.rész

Ez is olyan délután volt, mint a többi. Egészen addig, amíg hirtelen meg nem szólalt a tűzjelző. A kellemetlen csengés miatt a fejemhez kaptam a kezem. Régi emlékképek törtek fel.

Fülsüketítő rikoltás törte meg a csendet.

Aztán valami meleg folyt végig az arcomon. Apró, vörös cseppek jelentek meg előttem a földön.

Az elém terülő zöldes táj lassan elhomályosodott, de az iszonyú hang még így sem maradt abba.

Megráztam a fejem, hogy elűzzem az emlékeket, majd felálltam a székből, hogy elhagyjam az épületet. Lassan megkerültem az asztalt, miközben jobb kezemmel igyekeztem enyhíteni a halántékomban lévő lüktetésen.

Mielőtt elértem volna az ajtót, egy vibráló foltot pillantottam meg a polcok közelében. Szemeim követték a furcsa jelenséget, míg azok átalakultak egy emberi alakká. Mintha csak egyszerűen körbenéztem volna a szobában, folytattam a mozdulatot, majd a kilincsre tettem a kezem.

- A francba, Lana, várj már egy kicsit. – szólt rám az emberi alak, de én mit sem törődve vele kinyitottam az ajtót.

- Ne csinálj már úgy, mintha nem látnál! – hologramszerű keze az enyém után nyúlt, majd mielőtt átnyúlhatott volna a karomon, lassan szilárd alakot öntött.

Lenéztem a karomat markoló apró, fehér kézre, majd a gazdája szemébe néztem.

- Ti okoztátok a tüzet?

A fiatal lány elvigyorodott.

- Én is örülök, hogy látlak. – mondta Evelyn, majd hozzátette. – Mellesleg nincsen semmilyen tűz, a tűzjelzőt csak azért indítottuk be, hogy megtisztítsuk a környéket.

Leráztam magamról a kezét, és kiléptem az ajtón.

- Hé! – követett a lány. – Most komolyan, Lana! Oka van annak, hogy megkerestelek!

Nem figyeltem rá, követtem a többi embert, akik kissé ijedten, de aránylag rendezetten igyekeztek elhagyni az épületet. Zavart suttogást hallottam mindenfelől, amint a dolgozók próbáltak rájönni, hogy tényleg tűz tört-e ki az épületben, vagy ez csak egy újabb gyakorlat, amiről kivételesen elfelejtettek tájékoztatni minket.

Az engem követő lány kitartóan lépkedett mögöttem, de amint meglátta a többi embert, ismét hologram formát öntött.

- Lana, a fenébe is, nem hagyhatsz örökké figyelmen kívül. – mondta, miközben igyekezett kikerülni a tömeget, habár a teste átsiklott az embereken.

Ó, dehogynem. – gondoltam, és folytattam az utam a lépcső felé.

- Hát jó, csinálhatsz úgy, mintha nem hallanál, de nagyon jól tudom, hogy ez nem igaz. – folytatta. – Szóval el fogom mondani amit akarok, te pedig végighallgatsz.

Nagyot sóhajtottam. Monoton lépteink zaja visszhangot vert a lépcsőházban. Már majdnem kiértünk az épületből. Tüzet persze sehol sem láttunk.

- Bajban vagyunk, Lana, és szükségünk van rád. Tudom jól, hogy… bizonyos okokból úgy döntöttél kell egy kis szünet, és ezt meg is értem, mindannyian megértjük. De most olyan veszély közelít, ami ellen minden erőnket fel kell használnunk.

A nem kívánt szavak régi sebeket téptek fel a szívemben. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő nyomná a vállaimat. Próbáltam nem venni tudomást a kellemetlen érzésről, és csak a lépteimre figyeltem. Már elértük a kaput. A hatalmas ablakokon keresztül látható volt az utcán gyülekező tömeg. A hangzavar egyre jelentősebb lett, mégsem tudta elnyomni a mögöttem lépkedő lány szavait.

- Igazán sok időt kaptál a Tanácstól. De ilyen kritikus időkben nem pazarolhatod el itt a tehetségedet. Te tudod a legjobban, hogy milyen sok életet mentettünk meg a múltban, és menthetünk meg most is, ha segítesz. Vissza kell jönnöd, hozzánk, Lana. Számítunk rád.

Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, Evelyn hologramszerű teste eltűnt. Fáradtan csatlakoztam a tömeghez, mintha nem csak pár lépcsősort kellett volna megmásznom, hanem minimum egy kisebb hegyet. A vállamra nehezedő súly azonban lassan felengedett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

- Lana! – integetett egy idősebb, női munkatársam az utca másik oldaláról, akinek nem tudtam a nevét. Nem mintha tudtam volna bárkinek is. – Te tudod, mi ez az egész? Tényleg tűz van?

Megráztam a fejem és az épület felé pillantottam.

- Ugyanannyit tudok, mint te.