2. rész
Egy hosszú szablyát tartottam a
kezemben, mely aránytalanul nagy volt apró kezeimhez képest. Vidáman rohantam
végig a folyosón, alig bírva a nehéz fémet.
- Ezt nézd, Theo! Én vagyok a
legyőzhetetlen! – kiáltottam a folyosó végén álló őszes hajú férfi felé,
miközben ide-oda lóbáltam az éles eszközt.
Theo előhúzta a saját kardját, és
könnyen kibillentette a szablyát a kezemből. A fegyver hangos csattanással
esett a kőpadlóra.
- A tartásod borzalmas. – mondta,
majd kardjának lapjával lágyan háton veregetett. – Húzd ki magad és állj meg
stabilan a lábaidon. Most vedd fel a fegyvert, és próbáld újra.
Kinyitottam a szemeim. A csalódottság, a fájdalom és a
veszteség olyan erővel söpört végig rajtam, hogy összekuporodtam az ágyam
végében. Könnyek folytak végig az arcomon.
Aztán egy suhintást hallottam, majd felnézve egy pengét
pillantottam meg, alig pár centire az orromtól.
- Meddig akarsz még bánkódni a múlton? – kérdezte egy mély
férfihang.
Nem néztem a hang irányába, csak az előttem lévő fémre
fókuszáltam.
Tényleg… meddig?
Megfogtam a pengét és a nyakamhoz húztam. A férfi hatalmas
káromkodásba kezdett, majd a kard szertefoszlott a levegőben.
- A pokolba is, Lana! Nem a halálodra van szükségünk, hanem
a segítségedre!
A könnyeim rászáradtak az arcomra, de nem törődtem velük. Magamra
húztam a paplant és újra összekuporodtam.
- Már két év telt el! – folytatta a férfi. – Theo halála
mindannyiunk számára hatalmas veszteség volt, de a fenébe is, nem bánkódhatsz
örökké! Ő talán ezt akarná? Hogy minden reggel sírva ébredj fel, és egy monoton
munkát folytass az emberek világában? Hogy elvesztegesd az életedet?
Nem reagáltam a szavaira. Mozdulatlanul feküdtem, és vártam
a percet, hogy a Dean megunja a győzködésem. Úgy beszélt, mintha én nem
gondoltam volna ezekre korábban. Mintha nem tudnám pontosan, hogy Theonak mi
lenne a véleménye a jelenlegi életvitelemről.
A férfi csalódottan felsóhajtott.
- Evelyn mesélt az állapotodról, de nem gondoltam, hogy
ilyen súlyos a helyzet. Azt hittem visszajössz, ha majd a segítségedre lesz
szükségünk. Azt hittem, Te nem fogsz minket cserben hagyni. – fáradt nevetés. –
Tudod, régen felnéztem rád. De most… Most már nem tudom, ki vagy.
Ahogy beszélt a fájdalom ismét átjárta a testemet, mintha
minden egyes szava egy penge lenne, mely megsebez, de megölni nem tud. Ezt
teszi egy pillanatnyi sebezhetőség. Szisztematikusan építettem fel a falakat a
szívem köré, míg nem éreztem mást, csak végtelen ürességet. Igen, ezt az érzést
jól ismertem. Az elmúlt két évben mást sem csináltam, mint tökéletesítettem a
technikát, amivel kizártam minden fájdalmat. Nem néztem szembe az emlékeimmel
és a múltammal. Egyszerűen kizártam.
…
Napok teltek el és az üres nyugalom úgy tért vissza, mintha
sosem lett volna másként. Minden reggel megmostam a fogamat, lezuhanyoztam,
felöltöztem, majd összepakoltam és elmentem a munkahelyemre. Végtelennek tűnő
szám- és betűsorozatokat digitalizáltam. Az ujjaim táncot jártak a
billentyűzeten miközben figyeltem a képen megjelenő szavakat. A monoton munka
tökéletesen megfelelt semleges hangulatomnak. Ha valaki hozzám szólt, pár
szavas mondatokban válaszoltam neki, majd folytattam a munkám, mintha mi sem
történt volna. A munkatársaim arca elmosódott foltként élt csupán az
emlékezetemben, amint valaki mesélt magáról valamit, a következő pillanatban
már el is felejtettem. A munkaidő lejárta után még sokáig ültem a helyemen,
folytatva a gépelést, és csak röviddel az épület zárása előtt léptem ki a
főkapun.
Aznap is egy ilyen nap volt. Már lement a Nap, amikor
magamra kaptam a kabátom és elindultam hazafelé. Az utcalámpák éles fénye
szinte vakította a szemem, mikor felnéztem az égre. Kifújtam a levegőt, és
meglepődve vettem észre a párafelhőket, amiket okoztam. Már tavaszodott, de
néhány éjszaka még mindig nulla fok alá csökkent a hőmérséklet. Bár csak egy lenge
kabát volt rajtam, mégsem éreztem a hideget. Lassan elindultam hazafelé a
csendes éjszakában.
Már közel jártam az apartmanhoz, amelyben az én lakásom is
volt, amikor megpillantottam egy tántorgó nőt. Megtorpantam, és alaposabban is
szemügyre vettem. Furcsa bizsergés futott végig a hátamon, amint megláttam a
nőt körülölelő összetéveszthetetlen fekete ködöt. Elfordítottam a fejem. Ami
számomra nagyon is látható volt, az emberek számára láthatatlan maradt. Én
mégis azt kívántam, bárcsak számomra is az lehetne. Elővettem az apartmanhoz
tartozó kapukulcsot és közelebb léptem a rácsos ajtóhoz. Ekkor hallottam meg a
hörgő hangot.
- Enni… Éhes…
A nő felé kaptam a tekintetem, aki a megszállottak tipikus
tévelygő járásával közelített felém.
Semmi baj. –
gondoltam. – Valaki nemsokára megjelenik
majd, és megmenti.
- Éhes… Éhes! – hörögte tovább a nő, és egyre közelebb jött
hozzám.
A kulcsom már a zárban volt, és bármelyik pillanatban
beléphettem volna a kapun. De ha én eltűnök, a megszállott talál magának másik áldozatot.
A nő arcán már megjelentek a fekete vonalak, melyek beborították az egész
testét. Ezek szerint az őt megszálló démon már jó pár órája a testében lakozik.
Miért nem jön már
valaki?
A nő már karnyújtásnyi távolságra volt csak tőlem, majd a következő
pillanatban erősen megragadta a karom. Aztán fülsüketítő hangon felsikoltott.
Fülsüketítő rikoltás törte meg a
csendet.
Aztán valami meleg folyt végig az
arcomon.
A fejemhez kaptam, és hátra tántorodtam, ahogy igyekeztem
kétségbeesetten visszatérni a jelenbe. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült
újra fókuszálnom a szemeimmel, és ismét megláttam a megszállott nőt. Ő is több
lépést hátrált, szürke szemeiben félelem és meglepettség látszott.
- Minden rendben, hölgyem? Sikoltást hallottam… - jelent meg
egy járókelő férfi a nő háta mögött, és kíváncsian pillantott felém, mintha
keresné a veszély forrását.
Fogalma sem volt arról, hogy éppen amellett áll.
A megszállott rögtön megérezte a férfi jelenlétét, majd
megfeledkezve rólam megpördült, és rávetette magát.
Fekete csápok nyúltak ki a testéből és a férfi mellkasába
fúródtak, aki nem látva mi történik, kétségbeesetten igyekezett lefejteni
magáról a láthatatlan karokat. Kezei átsiklottak a fekete nyúlványokon, hiszen
azon fizikailag nem voltak jelen. Az arca elfehéredett, lábai elgyengültek,
majd térdre esett a nő előtt. A megszállott teljesen körbevonta a férfit a
fekete füsttel, csápjain keresztül megkezdte az életerejének elszívását.
Megremegett a kezem, ahogy néztem a jelenetet. Ilyen nem
történhet meg ezeken az utcákon. Miért
nem jelenik már meg valaki? Hol vannak a térvadászok?
A férfi arca egyre sápadtabbá vált. Jól tudtam, hogy percek
kérdése és meghal.
Te megmenthetnéd.
– szólt egy halk hang a fejemben, és nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Csak
hogy én már nem vagyok vadász. Nem lehetek az. A történtek után, már nem vagyok
rá méltó, hogy embereket mentsek meg. Nem tudok harcolni…
Kifogások. –
Hallottam ismét a hangot, ami ezúttal gúnyosan csengett. Ha senki nem jön, az a
férfi meg fog halni.
Már egész testemben remegtem, de képtelen voltam levenni a
szemem az előttem kibontakozó jelenetről. A férfi testtartása elernyedt, majd
az oldalára esett és lecsukódott a szeme.
Nem hagyhatom
meghalni.
A gondolat annyira egyszerű és természetes volt, mint az azt
követő mozdulataim, melyek ösztönösen törtek elő belőlem. Pillanatok alatt
átléptem a démon dimenziójába, és láttam amint a testem hologramszerűvé
változik. Gondolkodás nélkül előre léptem, kinyújtott kezem körül apró csillogó
fények jelentek meg, majd egy ezüstkés manifesztálódott pont a tenyeremben.
Erősen ráfogtam, majd átszeltem a démon friss életerőtől lüktető fekete testét.
A megszállott nő eszméletlenül esett össze, amint a démon hangos rikoltással
távozott a testéből.
Meredtem bámultam magam elé, és figyeltem ahogy eloszlik a körülöttem
lévő fekete füst. Aztán lepillantottam a kezemre. A kés vadul csillogott benne,
pedig az utcán alig volt fényforrás.
Megtettem.
A csillogó ezüst szertefoszlott a levegőben, én pedig
visszatértem a fizikai világba és térdre estem a két eszméletlen test mellett.
Visszatértem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése