Törött emlékek 2.

2. rész

Egy hosszú szablyát tartottam a kezemben, mely aránytalanul nagy volt apró kezeimhez képest. Vidáman rohantam végig a folyosón, alig bírva a nehéz fémet.

- Ezt nézd, Theo! Én vagyok a legyőzhetetlen! – kiáltottam a folyosó végén álló őszes hajú férfi felé, miközben ide-oda lóbáltam az éles eszközt.

Theo előhúzta a saját kardját, és könnyen kibillentette a szablyát a kezemből. A fegyver hangos csattanással esett a kőpadlóra.

- A tartásod borzalmas. – mondta, majd kardjának lapjával lágyan háton veregetett. – Húzd ki magad és állj meg stabilan a lábaidon. Most vedd fel a fegyvert, és próbáld újra.

Kinyitottam a szemeim. A csalódottság, a fájdalom és a veszteség olyan erővel söpört végig rajtam, hogy összekuporodtam az ágyam végében. Könnyek folytak végig az arcomon.

Aztán egy suhintást hallottam, majd felnézve egy pengét pillantottam meg, alig pár centire az orromtól.

- Meddig akarsz még bánkódni a múlton? – kérdezte egy mély férfihang.

Nem néztem a hang irányába, csak az előttem lévő fémre fókuszáltam.

Tényleg… meddig?

Megfogtam a pengét és a nyakamhoz húztam. A férfi hatalmas káromkodásba kezdett, majd a kard szertefoszlott a levegőben.

- A pokolba is, Lana! Nem a halálodra van szükségünk, hanem a segítségedre!

A könnyeim rászáradtak az arcomra, de nem törődtem velük. Magamra húztam a paplant és újra összekuporodtam.

- Már két év telt el! – folytatta a férfi. – Theo halála mindannyiunk számára hatalmas veszteség volt, de a fenébe is, nem bánkódhatsz örökké! Ő talán ezt akarná? Hogy minden reggel sírva ébredj fel, és egy monoton munkát folytass az emberek világában? Hogy elvesztegesd az életedet?

Nem reagáltam a szavaira. Mozdulatlanul feküdtem, és vártam a percet, hogy a Dean megunja a győzködésem. Úgy beszélt, mintha én nem gondoltam volna ezekre korábban. Mintha nem tudnám pontosan, hogy Theonak mi lenne a véleménye a jelenlegi életvitelemről.

A férfi csalódottan felsóhajtott.

- Evelyn mesélt az állapotodról, de nem gondoltam, hogy ilyen súlyos a helyzet. Azt hittem visszajössz, ha majd a segítségedre lesz szükségünk. Azt hittem, Te nem fogsz minket cserben hagyni. – fáradt nevetés. – Tudod, régen felnéztem rád. De most… Most már nem tudom, ki vagy.

Ahogy beszélt a fájdalom ismét átjárta a testemet, mintha minden egyes szava egy penge lenne, mely megsebez, de megölni nem tud. Ezt teszi egy pillanatnyi sebezhetőség. Szisztematikusan építettem fel a falakat a szívem köré, míg nem éreztem mást, csak végtelen ürességet. Igen, ezt az érzést jól ismertem. Az elmúlt két évben mást sem csináltam, mint tökéletesítettem a technikát, amivel kizártam minden fájdalmat. Nem néztem szembe az emlékeimmel és a múltammal. Egyszerűen kizártam.

…

Napok teltek el és az üres nyugalom úgy tért vissza, mintha sosem lett volna másként. Minden reggel megmostam a fogamat, lezuhanyoztam, felöltöztem, majd összepakoltam és elmentem a munkahelyemre. Végtelennek tűnő szám- és betűsorozatokat digitalizáltam. Az ujjaim táncot jártak a billentyűzeten miközben figyeltem a képen megjelenő szavakat. A monoton munka tökéletesen megfelelt semleges hangulatomnak. Ha valaki hozzám szólt, pár szavas mondatokban válaszoltam neki, majd folytattam a munkám, mintha mi sem történt volna. A munkatársaim arca elmosódott foltként élt csupán az emlékezetemben, amint valaki mesélt magáról valamit, a következő pillanatban már el is felejtettem. A munkaidő lejárta után még sokáig ültem a helyemen, folytatva a gépelést, és csak röviddel az épület zárása előtt léptem ki a főkapun.

Aznap is egy ilyen nap volt. Már lement a Nap, amikor magamra kaptam a kabátom és elindultam hazafelé. Az utcalámpák éles fénye szinte vakította a szemem, mikor felnéztem az égre. Kifújtam a levegőt, és meglepődve vettem észre a párafelhőket, amiket okoztam. Már tavaszodott, de néhány éjszaka még mindig nulla fok alá csökkent a hőmérséklet. Bár csak egy lenge kabát volt rajtam, mégsem éreztem a hideget. Lassan elindultam hazafelé a csendes éjszakában.

Már közel jártam az apartmanhoz, amelyben az én lakásom is volt, amikor megpillantottam egy tántorgó nőt. Megtorpantam, és alaposabban is szemügyre vettem. Furcsa bizsergés futott végig a hátamon, amint megláttam a nőt körülölelő összetéveszthetetlen fekete ködöt. Elfordítottam a fejem. Ami számomra nagyon is látható volt, az emberek számára láthatatlan maradt. Én mégis azt kívántam, bárcsak számomra is az lehetne. Elővettem az apartmanhoz tartozó kapukulcsot és közelebb léptem a rácsos ajtóhoz. Ekkor hallottam meg a hörgő hangot.

- Enni… Éhes…

A nő felé kaptam a tekintetem, aki a megszállottak tipikus tévelygő járásával közelített felém.

Semmi baj. – gondoltam. – Valaki nemsokára megjelenik majd, és megmenti.

- Éhes… Éhes! – hörögte tovább a nő, és egyre közelebb jött hozzám.

A kulcsom már a zárban volt, és bármelyik pillanatban beléphettem volna a kapun. De ha én eltűnök, a megszállott talál magának másik áldozatot. A nő arcán már megjelentek a fekete vonalak, melyek beborították az egész testét. Ezek szerint az őt megszálló démon már jó pár órája a testében lakozik.

Miért nem jön már valaki?

A nő már karnyújtásnyi távolságra volt csak tőlem, majd a következő pillanatban erősen megragadta a karom. Aztán fülsüketítő hangon felsikoltott.

Fülsüketítő rikoltás törte meg a csendet.

Aztán valami meleg folyt végig az arcomon.

A fejemhez kaptam, és hátra tántorodtam, ahogy igyekeztem kétségbeesetten visszatérni a jelenbe. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült újra fókuszálnom a szemeimmel, és ismét megláttam a megszállott nőt. Ő is több lépést hátrált, szürke szemeiben félelem és meglepettség látszott.

- Minden rendben, hölgyem? Sikoltást hallottam… - jelent meg egy járókelő férfi a nő háta mögött, és kíváncsian pillantott felém, mintha keresné a veszély forrását.

Fogalma sem volt arról, hogy éppen amellett áll.

A megszállott rögtön megérezte a férfi jelenlétét, majd megfeledkezve rólam megpördült, és rávetette magát.

Fekete csápok nyúltak ki a testéből és a férfi mellkasába fúródtak, aki nem látva mi történik, kétségbeesetten igyekezett lefejteni magáról a láthatatlan karokat. Kezei átsiklottak a fekete nyúlványokon, hiszen azon fizikailag nem voltak jelen. Az arca elfehéredett, lábai elgyengültek, majd térdre esett a nő előtt. A megszállott teljesen körbevonta a férfit a fekete füsttel, csápjain keresztül megkezdte az életerejének elszívását.

Megremegett a kezem, ahogy néztem a jelenetet. Ilyen nem történhet meg ezeken az utcákon. Miért nem jelenik már meg valaki? Hol vannak a térvadászok?

A férfi arca egyre sápadtabbá vált. Jól tudtam, hogy percek kérdése és meghal.

Te megmenthetnéd. – szólt egy halk hang a fejemben, és nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Csak hogy én már nem vagyok vadász. Nem lehetek az. A történtek után, már nem vagyok rá méltó, hogy embereket mentsek meg. Nem tudok harcolni…

Kifogások. – Hallottam ismét a hangot, ami ezúttal gúnyosan csengett. Ha senki nem jön, az a férfi meg fog halni.

Már egész testemben remegtem, de képtelen voltam levenni a szemem az előttem kibontakozó jelenetről. A férfi testtartása elernyedt, majd az oldalára esett és lecsukódott a szeme.

Nem hagyhatom meghalni.

A gondolat annyira egyszerű és természetes volt, mint az azt követő mozdulataim, melyek ösztönösen törtek elő belőlem. Pillanatok alatt átléptem a démon dimenziójába, és láttam amint a testem hologramszerűvé változik. Gondolkodás nélkül előre léptem, kinyújtott kezem körül apró csillogó fények jelentek meg, majd egy ezüstkés manifesztálódott pont a tenyeremben. Erősen ráfogtam, majd átszeltem a démon friss életerőtől lüktető fekete testét. A megszállott nő eszméletlenül esett össze, amint a démon hangos rikoltással távozott a testéből.

Meredtem bámultam magam elé, és figyeltem ahogy eloszlik a körülöttem lévő fekete füst. Aztán lepillantottam a kezemre. A kés vadul csillogott benne, pedig az utcán alig volt fényforrás.

Megtettem.

A csillogó ezüst szertefoszlott a levegőben, én pedig visszatértem a fizikai világba és térdre estem a két eszméletlen test mellett.

Visszatértem.