Törött emlékek 4.

4.rész

Könnyű léptekkel sétáltam végig a folyosón, miközben hangos csikorgás keretében húztam magam mögött a hatalmas fém tárgyat. Többen is kijöttek a szobájukból, hogy megnézzék, mi okozza a hangzavart, de én rájuk se hederítettem. Csak mentem tovább, egyenes afelé az ajtó felé.

- Hé, Lana! Mi ez a bazi nagy izé? – hallottam Evelyn hangját a hátam mögött.

Hátrafordultam és rávigyorogtam, aztán figyelmen kívül hagyva a kérdését vonszoltam tovább a fémtárgyat, amíg el nem értem Theo szobájához. Az ősz hajú férfi is meghallhatta a fémes csikorgást, mert abban a pillanatban lépett ki az ajtaján, mikor megálltam előtte.

- Idenézz, Theo! – kiáltottam, majd egy hangos dörrenés következtében ledobtam elé a tárgyat.

- Ez… - kezdte, de félbeszakította a másik férfi, aki szintén az ő szobájából jött ki.

- Ez a pusztítás démonának serlege. – mondta elkerekedett szemekkel, majd rám emelte a tekintetét. – Ez csak úgy szerezhetted meg, ha…

- Úgy bizony! – mondtam elégedetten, szavaimat Theonak intézve.

- Szép munka, kölyök.

Az ősz hajú férfi enyhén elmosolyodott, ami nála ritkaságnak számított. Azonban ez a mosoly feszültségről árulkodott. Összeráncoltam a szemöldököm, miközben próbáltam kitalálni mi okozza az aggodalmát. Aztán alaposabban is szemügyre vettem a mellette álló férfit.

- Hadd mutatkozzak be, Lana Harris. – nyújtott kezet az alacsony, sötét hajú idős férfi, miközben másik kezével hosszú kecske szakállát simogatta. – Edmond Kristall tanácsnok vagyok.

Vonakodva ráztam vele kezet.

- Nevelőapáddal épp azt tárgyaltuk, hogy ideje lenne komolyabb küldetésekre is elküldenünk téged. Például a Grimoir-ért.

- Azt mondtam nem! – emelte fel a hangját Theo. Ritka, hogy elveszíti a hidegvérét. – Lana csak egy gyerek, a Grimoir-ért folytatott harcba pedig már több tudat felnőtt térvadász is odaveszett.

- Ahogy a pusztítás démona elleni küzdelemben is sokan meghaltak. – a tanácsnok rám emelte szürke szemeit, és alaposan végigmért. – Ez a lány mégis elhozta a serlegét.

…

Bár kívülről nem látszott a pusztítás, az épület belsejében minden romokban hevert. Az íves kapuk és erős kőfalak nagyrésze leomlott, így a törmelékek között kellett végigmennünk, hogy eljussunk az ebédlőbe. Nem tudtam mire számítsak, hány ismerős arcot fogok viszontlátni. Abban sem voltam biztos, hogy emlékeznek-e rám. Dean és Evelyn persze emlékezett, velük sokszor edzettem együtt, de sosem voltam az a társasági ember. Bár több, mint kétszázan éltünk ebben a hatalmas épületben, az itt tartózkodásom során én alig pár emberrel beszéltem csupán.

Átlépve egy falból kiszakadt nagydarab kövön végre elértük az ebédlőt. Az egyszerű faajtón lévő felirat lekopott, én mégis pontosan emlékeztem erre a helyiségre. Lenyomtam a kilincset és beléptem a tágas terembe, majd azonnal meg is torpantam az ajtóban. Az emberek az ebédlő túlsó végében gyűltek össze, én pedig hamar megállapítottam, hogy egyikőjüket sem ismerem személyesen. Közöttük a legtöbben túl fiatalok, vagy túl idősek voltak a harchoz. Többeknek be volt kötve a lábuk vagy a karjuk, és további sebek vagy zúzódások borították a testük többi részét. Csak egy-két harcképesnek tűnő, egészséges embert szúrtam ki. Körülöttük megannyi gyertya világított, és a fal mellé személyeket ábrázoló képeket helyeztek el. Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek a fényképekre. A gyász és az elkeseredettség szinte fogható volt a teremben.

Én ehhez kevés vagyok.

- Térvadászok, figyelem! – hallottam Zack zengő hangját a hátam mögül, miközben lassan mellém sétált. – Lana Harris visszatért! Az ő segítségével visszaverjük a démonokat és újjáépítjük ezt a helyet!

Felé kaptam a fejem, hogy elmondjam neki, én nem vezető vagyok, csak egy egyszerű harcos, és az is csak voltam. De az emberek felfigyeltek a hangjára és elindultak felém, hogy körbevegyenek.

- Lana Harris? A verhetetlen Lana Harris?

- Ez lenne ő?

- Megmenekültünk! Most már biztonságban leszünk!

- Jól van, de… mégis hol volt eddig?

- Igen… miért nem volt itt, amikor megtámadtak minket?

A kérdések és megkönnyebbült felkiáltások után gyanakvás lett úrrá a tömegen. Én pedig csak dermedten álltam előttük. Nem tudtam, mit mondhatnék. Segítséget várva fordultam Zack és Evelyn felé, de mindketten, akárcsak a tömeg, várakozó pillantást vetetettek rám. Tőlem várták a megnyugtatást és a megoldást.

- Én… - kezdtem bizonytalan hangon, majd megköszörültem a torkomat. – Az én nevem Lana Harris, és azért jöttem vissza a térvadászok közé, mert hallottam, hogy bajban vagytok. Eddig… eddig személyes okokból voltam távol, de ígérem, mostantól mindent megteszek, hogy megvédjelek titeket.

A hangom magabiztosan csengett, de Zackéhez képest iszonyúan színtelen volt. Azonban az embereknek ez vagy nem tűnt fel, vagy nem érdekelte őket. Megkapták azt a megnyugtatást, amit tőlem vártak, még ha nem is válaszoltam minden kérdésükre. Jelenleg egy vezetőre volt szükségük. Én pedig ezért voltam itt.

Ezután megismerkedtem mindannyiukkal személyesen is, azonban akárcsak a munkatársaim nevét, az övéket is azonnal elfelejtettem. Nem mintha nem akartam volna megjegyezni, de egyszerűen képtelen voltam rá. Fiatal, reménnyel teli arcok néztek rám, majd felváltották őket az idősek, akik a hírnevem ellenére sem bíztak meg bennem azonnal, de Zack és Evelyn kedvéért egyelőre elfogadtak vezetőjüknek.

A sok interakció után fáradtan kullogtam be az egyik üres hálószobába, mivel az a lakrész, ahol régen éltem, szinte teljesen beomlott. A szobába beérve azonnal ledőltem a hűvös ágyra és csak bámultam magam elé. A fülem csengett, az agyam tompa volt. Gondolataim csak nehezen tudták követni az eseményeket.

- Csak, hogy tudd. Én nem bízom benned. – Zack hangját hallottam az ajtóból. – Csupán Evelyn kedvéért mentem el érted, és hoztalak ide.

Nem fordultam felé, tovább bámultam a repedésekkel teli kőmennyezetet az ágyam fölött. Nem volt számomra nagy meglepetés, amit mondott.

- Továbbá a démonok, akik ránk támadtak… a fenébe is, legalább nézz már rám, amikor hozzád beszélek!

Üres tekintetemet lassan elfordítottam a mennyezetről és ránéztem Zackre. A fiatal férfi haragos tekintettel indult meg felém.

- Azt hittem készen állsz visszajönni velünk. Készen állsz harcolni. De ahogy most rád nézek, még mindig ugyanazt az üres porhüvelyt látom, akit az emberek világában. Kívülről nőnek nézel ki, de belülről halott ember vagy.

Megpróbáltam összeszedni magam, és felkeltem az ágyról, hogy a szemébe nézhessek.

- Még ha igazad is van, ez nem számít. Azért vagyok itt, hogy megvédjem a megmaradt térvadászokat.

- Egy halott ember mégis, hogy akar megvédeni bárkit is? A többiek előtt úgy beszéltél, mintha készen állnál harcolni értük. Hazugság lett volna?

- Ezt várták el tőlem! – fakadtam ki. – Megnyugtatásra vártak, hát megadtam nekik! Mégis mi mást kellett volna mondanom?!

Zack először meglepődött, majd felderült az arca.

- Ez végre úgy hangzott, mintha mégsem lennél teljesen halott.

- Hagyj magamra. – mondtam fáradtan és kedvtelenül, majd visszafordultam az ágy felé.

De Zack elkapta a karom.

- Egy fenét. Újra kell szerveznünk a harci egységeinket és fel kell állítanunk egy védelmi vonalat. – mondta, majd elkezdett magával húzni az ajtó felé. – Ebből pedig a verhetetlen Lana Harris nem húzhatja ki magát.