Törött emlékek 3.

3.rész

Alig pár lépéssel szeltem át a hatalmas gyakorlópályát, miközben körülöttem olyan gyorsasággal pörögtek a különböző nagyságú hajítókések, hogy egy kívülálló számára csak homályos folt látszódott belőlük. Mégis, mindegyikkel célba találtam. A kirakott táblákba olyan erővel fúródtak bele a késeim, hogy a tartógerenda jó párnál megreccsent, némelyik pedig szabályosan kidőlt. Mikor végeztem még csak nem is lihegtem. Kecses mozdulattal ugrottam le az egyik kötélről, majd ruganyos mozdulatokkal álltam meg az edzőm előtt.

- Nagyszerű. Igazán kivételes tehetség vagy, Lana. – tapsolt a magas férfi.

Győzedelmes vigyorral fordultam az ajtónak dőlő őszes férfi felé.

- Harcolj velem, Theo! Most már elég erős vagyok ahhoz, hogy legyőzzelek!

- Álmodozz csak, kölyök. Még mindig csak egy gyerek vagy.

Kirántottam egy kést a legközelebbi céltáblából és az idős férfi felé hajítottam. Theo lazán elhajolt a kés elől, anélkül, hogy változtatott volna hanyag testtartásán. A kés centikre a fejétől, az ajtófélfába fúródott.

- Egy ilyen dobással csak a saját tapasztalatlanságodat bizonyítod. – mondta kirántva a fémet a fából.

- Akkor hadd menjek terepre! Engedj harcolni!

Theo elvigyorodott, amitől az apró ráncok elmélyültek az arcán. Fehér haja a homlokába hullott, mégsem tudta eltakarni a szemöldökétől a homlokáig húzódó hosszú sebhelyet, amit még azelőtt szerzett, hogy megismertem volna.

- Épp ezt tervezem. – felelte, majd elővonta a kardját, és tokkal együtt felém hajította.

Értetlenül néztem a kezemben landoló hosszú pengéjű kardra.

- Ez az én ajándékom, kölyök. Gratulálok. – mondta Theo. – A kiképzésed véget ért. Holnap őrjáratra megyünk.

A reggeli fény most kevésbé vakította a szemem. A tegnapi nap végén rájöttem, hogy nem folytathatom tovább azt az életet, amibe két éve kényszerítem magam. Nem álltam még készen rá, hogy szembenézzek az emlékeimmel, a gyászommal vagy a fájdalmammal, de nem voltam annyira önző sem, hogy hátat fordítsak azoknak, akiknek szükségük van rám. És tényleg komoly baj lehet, ha a tegnap történtek ellenére sem jelent meg senki a térvadászok közül.

Felkeltem és azonnal pakolni kezdtem. Nem volt túl sok holmim, így egy egész kis bőröndbe elfértek a ruháim és egyéb dolgaim. Az utóbbi időben a napjaim annyira hihetetlenül üresek voltak, hogy nem tudtam, képes leszek-e egyáltalán visszaszokni abba a környezetbe, ami egykor mindennapos volt számomra. Már nem voltam ugyanaz az ember. De a motivációm egy apró szikráját visszanyertem. Így akármilyen nehéz is lesz, vissza kell térnem a térvadászok közé. Igazuk volt, nem élhetek örökké az emberek között.

Nem tellett sok időbe, mire megéreztem Evelyn jelenlétét a szobában. Arra viszont nem számítottam, hogy össze fog esni a szobám közepén.

- Lana… - suttogta, majd keservesen felzokogott.

- Evelyn! Mi történt veled? – futottam oda hozzá.

- Nem csak velem… Az egész központot felgyújtották. Nagyon…nagyon sokan meghaltak. É-És elvitték Deant. – mondta elcsukló hangon.

- Elvitték? – térdeltem le Evelyn mellé.

A démonok azelőtt sosem ejtettek foglyokat. Bűntudat mart a gyomromba, ahogy visszagondoltam, hogyan próbált meggyőzni a sötét hajú férfi legutóbbi találkozásunkkor. Én pedig még csak rá sem néztem.

Ekkor egy újabb személy jelent meg a szobámban, és a pólómnál fogva húzott fel a földről.

- Most már elég a búslakodásból! – a magas, szőke férfi villogó szemekkel nézett rám. Vádló tekintete az enyémbe fúródott. – Hogy vagy képes itt ülni, miközben a barátaidat egyesével mészárolják le az átkozott teremtmények? Milyen vadász az, amelyik nem harcol?

Üres tekintetem volt a válasz kétségbeesett kérdéseire.

- Engedd el, Zack! Nem az ő hibája! – kiáltott Evelyn.

- Nem? – húzta fel a szemöldökét. – Évekig hallgattam a mesterektől a verhetetlen Lana Harris kitűnő harcstílusáról! Hogy ő volt az, aki visszatartotta a démonokat, amikor mindenki más elbukott! Hogy soha senki nem érhet a nyomába! De milyen harcos az, aki egyetlen vereség után hátat fordít a társainak és remete életet kezd?

- Gyáva. – feleltem.

- Gyáva! – ismételte meg, majd zavart kifejezés jelent meg az arcán. – Micsoda?

Megfogtam a kezét, és lefejtettem a pólómról.

- Gyáva harcos. Olyan, aki képtelen szembenézni a múlttal.

- Ha ilyen jól tisztában vagy vele, akkor miért nem teszel ellene semmit? – kérdezte immár csendes haraggal.

- Most teszek. Visszamegyek veletek. – mondtam.

- Hogyan? – nézett fel Evelyn. – Tényleg visszajössz velünk?

Felé fordultam és kipréseltem magamból egy mosolyféleséget.

- Igen. Visszamegyek.

…

Ennyi idő után furcsa volt ismét a dimenziók között mozogni. Főleg vissza arra a helyre, ami megannyi emléket rejtett magában. A központba. Bár Zack elmondása szerint nem maradt sok belőle.

Nosztalgikus mozdulatokkal nyitottam meg a kaput, ami egyenesen a központ bejáratához vezetett, majd átléptem a rögtönzött körön. A kapu messze nem sikerült ideálisra, pedig korábban semmilyen erőfeszítésbe nem került tökéletes kaput létrehoznom. Ez volt az első, amire Theo megtanított. És én remek diák voltam.

Most viszont az utam igen instabilra sikeredett. A szemeim előtt megjelenő fénykavalkád elvakított, a járat szűkös volt, de szerencsére sikerült egyben átjutnom a túloldalra. Zack és Evelyn már várt rám. A fiatal férfi kétkedve, összehúzott szemekkel nézett rám. Nem csodálkoztam. Jelenleg messze nem voltam az a profi, aki két éve elhagyta ezt a helyet.

Alaposan szemügyre vettem az épületet, ami kinézetre alig változott. Nosztalgikus érzés kerített hatalmába, olyan erős, és érzésekkel teli, hogy majdnem ledöntött a lábamról. Remegve álltam meg a hatalmas kőből készült kapu előtt. És ekkor vettem észre a legfontosabb változást. A központnak nem volt védelme. A térvadászok által fenntartott erőtér, ami megvédte a dimenzión kívüli támadásoktól, most sehol sem volt.

- Mit álldogálsz itt? – förmedt rám a szőke férfi, majd lazán belökte a kaput. – Indulás! A túlélők az ebédlőben gyűltek össze.

- Túlélők? – a tekintetem a férfiét kereste. – Mégis… hányan haltak meg?

Zack keze ökölbe szorult, majd anélkül válaszolt, hogy rám nézett volna.

- A helyes kérdés az, hányan maradtunk. – szűrte a fogai között. – A válasz pedig: csupán huszonhárman.

Elkerekedett szemekkel néztem rá. Az üres mindennapjaimba visszatérő első érzelmek között a hitetlenség tört utat magának. Mikor elmentem, a központban több, mint kétszázan éltek.

Evelyn együtt érzőn a vállamra helyezte a kezét. Szemeiben mély gyász csillogott. Ez az érzés olyan ismerős volt számomra, hogy ismét felrémlett az emlékeim között Theo arca. Aztán követte a többi.

Fülsüketítő rikoltás törte meg a csendet.

Aztán valami meleg folyt végig az arcomon. Apró, vörös cseppek jelentek meg előttem a földön.

Az elém terülő zöldes táj lassan elhomályosodott, de az iszonyú hang még így sem maradt abba.

Nem, ez most nem a megfelelő idő az emlékezésre. Erősnek kell mutatkoznom a túlélők előtt. Elvégre a távozásomat megelőzően egyike voltam a legjobb harcosoknak. Ennek megfelelően messzire eljutott a hírnevem. Most az én feladatom reményt adni nekik. Még ha én magam már sosem fogok hinni benne.