Hakai 7.

 7. fejezet

Mélyen beszívtam a hűvös éjszakai levegőt, amitől egy pillanatra elmúlt a fűző okozta fájdalom a mellkasomban. Elengedtem a herceg karját és odaléptem az erkély kerítéséhez, melyet az égfelé mutató hegyes fémkardok díszítettek. Lenéztem az udvarra. Akárcsak a kastély, most ez is sokkal jobban ki volt világítva, mint általában. Alaris mellém lépett, kezeit összekulcsolta maga mögött. Egyenes tartása olyan volt, mint az enyém. Ebben a pillanatban le se tagadhatta volna, hogy herceg.

-          Kellemes az idő. – mondta.

Bólintottam.

-          Köszönöm, hogy kihívott. Jól esik a hűvös levegő.

A herceg tekintete a cipőm felé fordult.

-          Nem kényelmetlen? – kérdezte.

-          Micsoda?

Alaris visszafordult az udvar felé.

-          Nem számít. Felejtse el.

Elmosolyodtam. Tudtam, hogy a herceg értette. Szavak nélkül, pontosan tudja. Ha nemesnek születtél… Nem. Ha a királyi családba születtél, nincs olyan, hogy kényelmetlen. Csak szükséges és szükségtelen dolgok vannak. A saját érzéseink nem számítanak.

Ebben a pillanatban vettem észre, hogy mióta az erkélyen vagyunk, most először mosolyogtam.

-          Mondja, hercegnő. Maga ismeri a Jégsárkány legendáját?

A herceg felé fordultam, de Alaris nem nézett rám. Az arca kifejezéstelen volt.

-          Természetesen. Ez a mese a Hakai birodalom alapító királyáról szól. Minden itt született gyermek ismeri.

Alaris felém fordult.

-          Elmesélné nekem? – kérdezte a herceg.

-          Nem tudtam, hogy érdeklik a gyerekmesék. – mondtam, majd elgondolkodtam. – A Rai birodalomban nem ismerik ezt a történetet?

-          Sosem hallottam még róla.

-          Pedig úgy tűnt az apja nagyon is ismeri. A mese egyik jelenete pedig az ereklyéjükön is rajta van.

-          Igen, úgy tűnt. – mondta a herceg, és az arca elkomorult. – Ezért is keltette fel az érdeklődésem.

Visszafordultam a kivilágított udvar felé. Alattunk épp elment egy őrjárat.

-          Nem egy boldog történet. – mondtam.

-          Azt hiszem, tudom kezelni. – felelte a herceg.

Ebben nem kételkedtem. Viszont nem értettem, mire akart utalni ezzel Seamon király. Mert utalni akart valamire. Ez pedig az apámat dühítette.

-          A mese Dracherion királyról szól. Azt mondják, a király halála után, egy művész alkotásai alapján került leírásra, aki mindenféle hétköznapi tárgyra festette le a történet egyes jeleneteit. A képek alapján pedig megszületett a legenda.

-          Több festmény is van?

-          Elméletileg. De én nem hiszek ebben. Leviath király pajzsa az első, amin ilyet láttam.

Alaris elgondolkodva megérintette az ajkait, tekintetem pedig követte a mozdulatot.

-          Folytasd. – mondta.

-          A történet szerint Dracherion király nagyszerű uralkodó volt. Jóságos és becsületes, minden döntését a népe érdekében hozta. A birodalmat nagyon fiatal korában alapította, és már ekkor a legtöbb nemes támogatta, így tudott kialakítani egy egységes, összetartó királyságot. Dracherion szerette a népét, de egyetlen nőt sem tudott őszintén szeretni. Ahogy telt az idő, az anyja, Faith egyre jobban aggódott az utód hiánya miatt. Fiának sokszor mondta, hogy utód nélkül a királyságot halálra ítéli, de Dracherion ezzel nem értett egyet. Úgy gondolta, egy alkalmas király megválasztása sokkal fontosabb, mint a vér szerinti utód.

-          Nocsak, egy király, aki nem akart magának feleséget. Nem egy mindennapi gyerekmese.

Nocsak, egy bátor nemesi származású hölgy. A tolvaj szavai visszhangoztak a fejemben. A herceg felé fordultam, és végigsimítottam az övemen, melyben a tolvaj által eldobott tőr is ott lapult.

-          Valóban. – folytattam. – Faith a birodalom minden tájáról hozatott szebbnél szebb feleségjelölteket a királynak, de Dracherion mindegyiküket elutasította. Mikor az uralkodó betöltötte a harmincadik életévét, Faith kétségbeesésében az istenekhez fordult. Bezárkózott a kastély közelében, egy dombon álló templom egyik szobájába, majd étel és ital nélkül, három nappalon és éjjelen keresztül imádkozott. Az istenek már az első napon meghallották az asszony imáját, de meg akartak bizonyosodni az elhatározásáról. A harmadik nap végével Faith imái elhallgattak, és a királynőre holtan találtak a templom szobájában. Dracheriont szíven ütötték a történtek, az anyja búcsúztatására három napig tartó siratást rendelt el, és onnantól kezdve az év azon napját a Sötétség Napjára keresztelte.

-          Erről hallottam már. – szólt közbe Alaris. – De úgy tudtam a Sötétség Napjának asztrológiai okai vannak. Tudomásom szerint egy sok évvel ezelőtti napfogyatkozásra utal.

-          Igen, valószínűleg így is van. – mosolyogtam a hercegre. – A mese ügyesen kihasználja a valós elemeket.

-          Vagy pont fordítva. – mondta a herceg. – Kérlek, folytasd.

Újabb mély levegőt vettem, és élveztem ahogy a hűvös levegő átjárta a testem.

-          A sirató harmadik napján egy csodaszép hontalan lány jelent meg a kastély kapui előtt. Az istenek küldötte. Dracherion király nem tudott ellenállni a lány szépségének, és első látásra beleszeretett. Nemsokára össze is házasodtak, és született három gyönyörű, egészséges fiuk.

-          A király tehát mégsem maradt egyedül. – jegyezte meg a herceg.

-          Nem. – feleltem. – Azonban az idő múlásával a környező birodalmak is megerősödtek annyira, hogy területi háborúkat indítsanak a Hakai birodalom ellen. Dracherion újabb és újabb stratégiákat és hadi taktikákat talált ki, melyekkel sikerre vezette a hadseregét. A lelkiismeretes király minden egyes alkalommal az első sorokban harcolt a katonáival, mely csak növelte a katonák motivációit. Azonban az egyik Rai birodalommal folytatott küzdelem során a király megsérült, és kómába esett. A katonák meglátva a király eszméletlen testét, azonnal visszavonulót fújtak, Dracheriont pedig visszavitték a kastélyba. A hadsereg vezetése összeomlott, a Rai birodalom katonái pedig egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak be a Hakai birodalomba.

-          Egy karizmatikus vezető elvesztése. A történet hűen ábrázolja a katonák reakcióit. – jegyezte meg Alaris, mire bólintottam.

-          És a történelem is hiteles. – pillantottam a hercegre.

-          Vannak hiteles elemei, igen. A Rai birodalom megalakulása után csakugyan folytatott területi háborúkat. De hát melyik birodalom nem? Bizonyára maga sem gondolja, hogy a Hakai birodalom alapítása előtt ezen a helyen semmi sem volt.

-          Nem gondolom. De egy birodalom alapítása a nép javát szolgálja. Összetartja az embereket. – feleltem.

-          Másokat pedig széthúz. – válaszolta Alaris.

Ezzel nem tudtam vitatkozni. Háborús időkben a határokon élő emberek és települések szenvedik a legnagyobb károkat. Mindkét oldalon ugyanúgy emberek élnek, és mégis harcolnak egymással. Csak mert másik birodalomhoz tartoznak.

A herceg felém fordult.

-          Tehát? Felébredt a király? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

-          Az eszméletlen király napokig feküdt a hatalmas királyi ágyban. – folytattam, ismét az alattunk lévő udvart fürkészve. – A királyné egy pillanatra sem hagyta el a király oldalát. Minden ébren töltött percében azon volt, hogy gondoskodjon szeretett férjéről, és minden éjszaka azzal a reménnyel feküdt le Dracherion mellé, hogy reggel ébren találja. A napok múlásával azonban a királyné látta ahogy a királyból fokozatosan távozik minden erő, a birodalom keleti részéről pedig egyre vészjóslóbb hírek érkeztek. Egyik este férje sápadt arca felé hajolt, csókot lehelt mindkét szemére, és az ajkaira, majd azt mondta: „Ha te már nem tudsz harcolni, hadd legyek én a kardod”. Ezután megfogta a király kardját, melyet minden egyes csatába magával vitt, majd a király mellé fektette. Mikor egy utolsó pillantást vetett Dracherionra, egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd a kardra hullott, mely ezáltal képessé vált az istenek által küldött lány megölésére. A híres kard motívumai a mai napig megtalálhatóak a kastélyban. – mondtam, majd végig simítottam az erkély korlátjának hegyes, kardformájú kialakításán.

A herceg szintén végigsimított az apró kardokon.

-          Persze ennek a kialakításnak más célja is van. Jól véd az erkélyen át érkező betolakodók ellen. Jelentősen megnehezíti a kapaszkodást. – tettem hozzá mosolyogva, mire a herceg arca is felderült.

-          Azt elhiszem. – felelte. – És mi történt a királynéval? – kérdezte.

-          Miután elbúcsúzott a királytól, a királyné keletre ment, hogy szembe szálljon a Rai birodalom hadseregivel. Díszes ruháit mind a kastélyban hagyta, és az érkezésekor viselt szakadt köntösben indult a frontvonalra. Mikor odaért, meglátta a katonák által felperzselt földeket, az égő házakat, és meghallotta a király által hőn szeretett népe kétségbeesett sikolyait. Abban a pillanatban csupán egyetlen vágya volt, hogy eloltsa a tüzet, és véget vessen a háborúnak. Az ég felé fordította a tekintetét. A gyönyörű nőt egy feltétellel küldtél az istenek az emberek közé, hogy sose mutassa meg a valódi alakját. De a királyné őszintén szerette Dracheriont és a Hakai birodalmat. „Sajnálom”, suttogta az ég felé, majd emberi bőrét levetette, és hatalmas, ezüstszínű sárkánnyá változott. Karmai alatt a talaj megfagyott és a levegő olyannyira meghűlt a környezetében, hogy a lángok azonnal kialudtak. Jeges lehelete pillanatok alatt jégcsapokká változtatta a küzdő katonákat.

-          Tehát ezért lett Jégsárkány.

-          Igen. De a királyné nem tudta irányítani a benne lakozó sárkányt. A pusztítás és háború iránti gyűlölete tombolásra késztette, még akkor is, amikor a küzdelem már véget ért. Egész falukat fagyasztott meg, majd tört darabokká, csupán zúzott jeget hagyva maga után. A pusztítás pedig a Rai birodalmat is elérte. A sárkány megjelenésének híre azonnal eljutott mindkét birodalom vezetőihez, így a királyné három fiához is, akik azonnal elhatározták, hogy apjuk kardjával fognak csapást mérni a hatalmas szörnyre. De az emberek nagyrésze rettegett a sárkánytól, sokan az istenek haragját látták benne, ezért egyik katona sem mert szembe szállni a fenséges lénnyel. Végül a Rai birodalom egyik kovácsa megalkotta a Védelem pajzsát. Azt mondta Leviath királynak, hogy ezzel képes lesz megállítani a sárkány mozgását. A király nem habozott, azonnal megindult egy csapatnyi katonával, és a szörnyeteg elé lovagolt. Magasra emelte a különleges pajzsot, mire a sárkány pikkelyei felperzselődtek, és a lény megdermedt. Ebben a pillanatban jelent meg Dracherion király három fia, legidősebbjük apja kardjával a kezében. A bátor fiú – nem is sejtve, hogy a szörny alakja szeretett anyját rejti – egészen közel lovagolt a hatalmas sárkányhoz, majd egy csatakiáltással elhajította a királyné könnycseppével megáldott kardot, és átdöfte a lény szívét. A Jégsárkány fájdalmasan felüvöltött, kiáltása több mérföldre elhallatszott, majd kigyulladtak a pikkelyei és a lény hamuvá égett Dracherion kardjával együtt. A hatalmas sárkány után nem maradt semmi, csak földeket ellepő por.

A történet befejeztével mindketten hallgattunk egy ideig. Végül Alaris törte meg a csendet.

-          Mi történt a királlyal?

-          Dracherion sosem ébredt fel. Sokan úgy gondolják a király megérezte szeretett felesége halálát, és követte őt a túlvilágra.

-          Valóban nem egy boldog befejezés.

-          Nem, nem az. – feleltem, és felnéztem az égre.

Alaris herceg megfordult, és hátát a kerítésnek döntötte.

-          A gyerekek tényleg szeretik ezt a mesét? – kérdezte.

Kuncogtam.

-          Igen, szeretik. Azt hiszem, ők nem teljesen értik a történet mélységét. A fiúkat a háborús részek kötik le, a lányokat pedig a király és a gyönyörű királynő közötti szerelem.

-          Mégis, a végén mindketten meghalnak. – ellenkezett a herceg.

-          Igen. De a halálukkal sikerült véget vetniük a háborúnak. A túlvilágon pedig ismét együtt lehetnek.

-          Ön hisz ebben? A túlvilágban?

-          Miért, maga szerint mi történik velünk a halál után? – kérdeztem vissza.

-          Szerintem…

A herceg hirtelen elhallgatott, majd a tető felé kapta a fejét.

-          Hercegnő, vigyázzon! – kiáltotta, és a kerítés felé lökött.

Valami leesett, majd hatalmas csörgéssel darabokra tört.