7. fejezet
Mélyen beszívtam a hűvös éjszakai
levegőt, amitől egy pillanatra elmúlt a fűző okozta fájdalom a mellkasomban.
Elengedtem a herceg karját és odaléptem az erkély kerítéséhez, melyet az égfelé
mutató hegyes fémkardok díszítettek. Lenéztem az udvarra. Akárcsak a kastély,
most ez is sokkal jobban ki volt világítva, mint általában. Alaris mellém
lépett, kezeit összekulcsolta maga mögött. Egyenes tartása olyan volt, mint az
enyém. Ebben a pillanatban le se tagadhatta volna, hogy herceg.
-
Kellemes az idő. – mondta.
Bólintottam.
-
Köszönöm, hogy kihívott. Jól esik a hűvös
levegő.
A herceg tekintete a cipőm felé
fordult.
-
Nem kényelmetlen? – kérdezte.
-
Micsoda?
Alaris visszafordult az udvar
felé.
-
Nem számít. Felejtse el.
Elmosolyodtam. Tudtam, hogy a
herceg értette. Szavak nélkül, pontosan tudja. Ha nemesnek születtél… Nem. Ha a
királyi családba születtél, nincs olyan, hogy kényelmetlen. Csak szükséges és
szükségtelen dolgok vannak. A saját érzéseink nem számítanak.
Ebben a pillanatban vettem észre,
hogy mióta az erkélyen vagyunk, most először mosolyogtam.
-
Mondja, hercegnő. Maga ismeri a Jégsárkány
legendáját?
A herceg felé fordultam, de
Alaris nem nézett rám. Az arca kifejezéstelen volt.
-
Természetesen. Ez a mese a Hakai birodalom
alapító királyáról szól. Minden itt született gyermek ismeri.
Alaris felém fordult.
-
Elmesélné nekem? – kérdezte a herceg.
-
Nem tudtam, hogy érdeklik a gyerekmesék. –
mondtam, majd elgondolkodtam. – A Rai birodalomban nem ismerik ezt a történetet?
-
Sosem hallottam még róla.
-
Pedig úgy tűnt az apja nagyon is ismeri. A mese
egyik jelenete pedig az ereklyéjükön is rajta van.
-
Igen, úgy tűnt. – mondta a herceg, és az arca
elkomorult. – Ezért is keltette fel az érdeklődésem.
Visszafordultam a kivilágított
udvar felé. Alattunk épp elment egy őrjárat.
-
Nem egy boldog történet. – mondtam.
-
Azt hiszem, tudom kezelni. – felelte a herceg.
Ebben nem kételkedtem. Viszont
nem értettem, mire akart utalni ezzel Seamon király. Mert utalni akart
valamire. Ez pedig az apámat dühítette.
-
A mese Dracherion királyról szól. Azt mondják, a
király halála után, egy művész alkotásai alapján került leírásra, aki
mindenféle hétköznapi tárgyra festette le a történet egyes jeleneteit. A képek
alapján pedig megszületett a legenda.
-
Több festmény is van?
-
Elméletileg. De én nem hiszek ebben. Leviath
király pajzsa az első, amin ilyet láttam.
Alaris elgondolkodva megérintette
az ajkait, tekintetem pedig követte a mozdulatot.
-
Folytasd. – mondta.
-
A történet szerint Dracherion király nagyszerű
uralkodó volt. Jóságos és becsületes, minden döntését a népe érdekében hozta. A
birodalmat nagyon fiatal korában alapította, és már ekkor a legtöbb nemes
támogatta, így tudott kialakítani egy egységes, összetartó királyságot.
Dracherion szerette a népét, de egyetlen nőt sem tudott őszintén szeretni.
Ahogy telt az idő, az anyja, Faith egyre jobban aggódott az utód hiánya miatt.
Fiának sokszor mondta, hogy utód nélkül a királyságot halálra ítéli, de
Dracherion ezzel nem értett egyet. Úgy gondolta, egy alkalmas király
megválasztása sokkal fontosabb, mint a vér szerinti utód.
-
Nocsak, egy király, aki nem akart magának feleséget.
Nem egy mindennapi gyerekmese.
Nocsak, egy bátor nemesi származású hölgy. A tolvaj szavai
visszhangoztak a fejemben. A herceg felé fordultam, és végigsimítottam az
övemen, melyben a tolvaj által eldobott tőr is ott lapult.
-
Valóban. – folytattam. – Faith a birodalom
minden tájáról hozatott szebbnél szebb feleségjelölteket a királynak, de
Dracherion mindegyiküket elutasította. Mikor az uralkodó betöltötte a
harmincadik életévét, Faith kétségbeesésében az istenekhez fordult. Bezárkózott
a kastély közelében, egy dombon álló templom egyik szobájába, majd étel és ital
nélkül, három nappalon és éjjelen keresztül imádkozott. Az istenek már az első
napon meghallották az asszony imáját, de meg akartak bizonyosodni az
elhatározásáról. A harmadik nap végével Faith imái elhallgattak, és a
királynőre holtan találtak a templom szobájában. Dracheriont szíven ütötték a
történtek, az anyja búcsúztatására három napig tartó siratást rendelt el, és
onnantól kezdve az év azon napját a Sötétség Napjára keresztelte.
-
Erről hallottam már. – szólt közbe Alaris. – De
úgy tudtam a Sötétség Napjának asztrológiai okai vannak. Tudomásom szerint egy
sok évvel ezelőtti napfogyatkozásra utal.
-
Igen, valószínűleg így is van. – mosolyogtam a
hercegre. – A mese ügyesen kihasználja a valós elemeket.
-
Vagy pont fordítva. – mondta a herceg. – Kérlek,
folytasd.
Újabb mély levegőt vettem, és
élveztem ahogy a hűvös levegő átjárta a testem.
-
A sirató harmadik napján egy csodaszép hontalan
lány jelent meg a kastély kapui előtt. Az istenek küldötte. Dracherion király
nem tudott ellenállni a lány szépségének, és első látásra beleszeretett.
Nemsokára össze is házasodtak, és született három gyönyörű, egészséges fiuk.
-
A király tehát mégsem maradt egyedül. – jegyezte
meg a herceg.
-
Nem. – feleltem. – Azonban az idő múlásával a
környező birodalmak is megerősödtek annyira, hogy területi háborúkat indítsanak
a Hakai birodalom ellen. Dracherion újabb és újabb stratégiákat és hadi
taktikákat talált ki, melyekkel sikerre vezette a hadseregét. A lelkiismeretes
király minden egyes alkalommal az első sorokban harcolt a katonáival, mely csak
növelte a katonák motivációit. Azonban az egyik Rai birodalommal folytatott
küzdelem során a király megsérült, és kómába esett. A katonák meglátva a király
eszméletlen testét, azonnal visszavonulót fújtak, Dracheriont pedig
visszavitték a kastélyba. A hadsereg vezetése összeomlott, a Rai birodalom
katonái pedig egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak be a Hakai birodalomba.
-
Egy karizmatikus vezető elvesztése. A történet
hűen ábrázolja a katonák reakcióit. – jegyezte meg Alaris, mire bólintottam.
-
És a történelem is hiteles. – pillantottam a
hercegre.
-
Vannak hiteles elemei, igen. A Rai birodalom
megalakulása után csakugyan folytatott területi háborúkat. De hát melyik
birodalom nem? Bizonyára maga sem gondolja, hogy a Hakai birodalom alapítása
előtt ezen a helyen semmi sem volt.
-
Nem gondolom. De egy birodalom alapítása a nép
javát szolgálja. Összetartja az embereket. – feleltem.
-
Másokat pedig széthúz. – válaszolta Alaris.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
Háborús időkben a határokon élő emberek és települések szenvedik a legnagyobb
károkat. Mindkét oldalon ugyanúgy emberek élnek, és mégis harcolnak egymással.
Csak mert másik birodalomhoz tartoznak.
A herceg felém fordult.
-
Tehát? Felébredt a király? – kérdezte őszinte
érdeklődéssel.
-
Az eszméletlen király napokig feküdt a hatalmas
királyi ágyban. – folytattam, ismét az alattunk lévő udvart fürkészve. – A
királyné egy pillanatra sem hagyta el a király oldalát. Minden ébren töltött
percében azon volt, hogy gondoskodjon szeretett férjéről, és minden éjszaka
azzal a reménnyel feküdt le Dracherion mellé, hogy reggel ébren találja. A
napok múlásával azonban a királyné látta ahogy a királyból fokozatosan távozik
minden erő, a birodalom keleti részéről pedig egyre vészjóslóbb hírek érkeztek.
Egyik este férje sápadt arca felé hajolt, csókot lehelt mindkét szemére, és az
ajkaira, majd azt mondta: „Ha te már nem tudsz harcolni, hadd legyek én a
kardod”. Ezután megfogta a király kardját, melyet minden egyes csatába magával
vitt, majd a király mellé fektette. Mikor egy utolsó pillantást vetett
Dracherionra, egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd a kardra hullott, mely
ezáltal képessé vált az istenek által küldött lány megölésére. A híres kard
motívumai a mai napig megtalálhatóak a kastélyban. – mondtam, majd végig
simítottam az erkély korlátjának hegyes, kardformájú kialakításán.
A herceg szintén végigsimított az
apró kardokon.
-
Persze ennek a kialakításnak más célja is van.
Jól véd az erkélyen át érkező betolakodók ellen. Jelentősen megnehezíti a
kapaszkodást. – tettem hozzá mosolyogva, mire a herceg arca is felderült.
-
Azt elhiszem. – felelte. – És mi történt a királynéval?
– kérdezte.
-
Miután elbúcsúzott a királytól, a királyné keletre
ment, hogy szembe szálljon a Rai birodalom hadseregivel. Díszes ruháit mind a
kastélyban hagyta, és az érkezésekor viselt szakadt köntösben indult a
frontvonalra. Mikor odaért, meglátta a katonák által felperzselt földeket, az
égő házakat, és meghallotta a király által hőn szeretett népe kétségbeesett
sikolyait. Abban a pillanatban csupán egyetlen vágya volt, hogy eloltsa a
tüzet, és véget vessen a háborúnak. Az ég felé fordította a tekintetét. A
gyönyörű nőt egy feltétellel küldtél az istenek az emberek közé, hogy sose
mutassa meg a valódi alakját. De a királyné őszintén szerette Dracheriont és a
Hakai birodalmat. „Sajnálom”, suttogta az ég felé, majd emberi bőrét levetette,
és hatalmas, ezüstszínű sárkánnyá változott. Karmai alatt a talaj megfagyott és
a levegő olyannyira meghűlt a környezetében, hogy a lángok azonnal kialudtak.
Jeges lehelete pillanatok alatt jégcsapokká változtatta a küzdő katonákat.
-
Tehát ezért lett Jégsárkány.
-
Igen. De a királyné nem tudta irányítani a benne
lakozó sárkányt. A pusztítás és háború iránti gyűlölete tombolásra késztette,
még akkor is, amikor a küzdelem már véget ért. Egész falukat fagyasztott meg,
majd tört darabokká, csupán zúzott jeget hagyva maga után. A pusztítás pedig a
Rai birodalmat is elérte. A sárkány megjelenésének híre azonnal eljutott
mindkét birodalom vezetőihez, így a királyné három fiához is, akik azonnal
elhatározták, hogy apjuk kardjával fognak csapást mérni a hatalmas szörnyre. De
az emberek nagyrésze rettegett a sárkánytól, sokan az istenek haragját látták
benne, ezért egyik katona sem mert szembe szállni a fenséges lénnyel. Végül a
Rai birodalom egyik kovácsa megalkotta a Védelem pajzsát. Azt mondta Leviath
királynak, hogy ezzel képes lesz megállítani a sárkány mozgását. A király nem
habozott, azonnal megindult egy csapatnyi katonával, és a szörnyeteg elé
lovagolt. Magasra emelte a különleges pajzsot, mire a sárkány pikkelyei
felperzselődtek, és a lény megdermedt. Ebben a pillanatban jelent meg
Dracherion király három fia, legidősebbjük apja kardjával a kezében. A bátor
fiú – nem is sejtve, hogy a szörny alakja szeretett anyját rejti – egészen
közel lovagolt a hatalmas sárkányhoz, majd egy csatakiáltással elhajította a
királyné könnycseppével megáldott kardot, és átdöfte a lény szívét. A
Jégsárkány fájdalmasan felüvöltött, kiáltása több mérföldre elhallatszott, majd
kigyulladtak a pikkelyei és a lény hamuvá égett Dracherion kardjával együtt. A
hatalmas sárkány után nem maradt semmi, csak földeket ellepő por.
A történet befejeztével
mindketten hallgattunk egy ideig. Végül Alaris törte meg a csendet.
-
Mi történt a királlyal?
-
Dracherion sosem ébredt fel. Sokan úgy gondolják
a király megérezte szeretett felesége halálát, és követte őt a túlvilágra.
-
Valóban nem egy boldog befejezés.
-
Nem, nem az. – feleltem, és felnéztem az égre.
Alaris herceg megfordult, és
hátát a kerítésnek döntötte.
-
A gyerekek tényleg szeretik ezt a mesét? –
kérdezte.
Kuncogtam.
-
Igen, szeretik. Azt hiszem, ők nem teljesen
értik a történet mélységét. A fiúkat a háborús részek kötik le, a lányokat
pedig a király és a gyönyörű királynő közötti szerelem.
-
Mégis, a végén mindketten meghalnak. –
ellenkezett a herceg.
-
Igen. De a halálukkal sikerült véget vetniük a
háborúnak. A túlvilágon pedig ismét együtt lehetnek.
-
Ön hisz ebben? A túlvilágban?
-
Miért, maga szerint mi történik velünk a halál
után? – kérdeztem vissza.
-
Szerintem…
A herceg hirtelen elhallgatott,
majd a tető felé kapta a fejét.
-
Hercegnő, vigyázzon! – kiáltotta, és a kerítés
felé lökött.
Valami leesett, majd hatalmas
csörgéssel darabokra tört.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése