Ha a menny nem is fogad vissza 6.

Ha a menny nem is fogad vissza
6.rész

Mikor magamhoz tértem egy fényes szobában voltam. És valami keményen feküdtem.

- Brdd… - próbáltam artikulálni. – Braaa… - kifújtam a levegőt.

Ez így nem lesz jó.

- Még ne próbálj beszélni. És mozogni se. – hallottam Brad hangját a hátam mögül.

- Mttettvlm? – a francba…

- Hogy mit tettem veled? Démonvért kaptál.

Mi a pokol?!

Brad végre mellém ért és a szemembe nézett.

- Jobban teljesítettél, mint gondoltam. Reméltem, hogy ez elég arra, hogy huzamosabb időre kiüsselek, de alig pár órát aludtál. Vagy… kómában voltál? Mindenesetre nem lélegeztél.

Akkor ezért fáj rohadtul a tüdőm. Iszonyatosan dühös lettem.

- Csak nyugalom. Megígértem Rennek, hogy nem öllek meg. Amúgy is, túl értékes vagy. – újra nekiállt pakolászni a hátam mögött. – Viszont ez elég nagy probléma. Az egyik legnagyobb fegyverünkkel szemben mutatkoztál ellenállónak. Vajon azért bírod jobban, mert már nem vagy teljesen angyali, vagy minden angyal ilyen ellenálló?

- Te szemét… - suttogtam. A hangom rekedtes volt.

Végre sikerült felülnöm a fémasztalon. Az egész testem bizsergett, de konkrét fájdalmat nem éreztem, a tüdőmben lévő maró érzésen kívül. Csak hihetetlen tompaságot.

- Hogy érzed magad?

- Pocsékul.

- Tessék. – nyújtott felém valami átlátszó folyadékot.

Kiütöttem a kezéből.

- Csak víz – nevetett. – Nem értem miért vagy ilyen dühös. Tudtad, hogy kísérletezni fogok rajtad az információkért cserébe.

- Brad – halk krákogás jött a torkomból. – Máskor szólj, hogy mit fogsz csinálni.

A férfi felhúzta a szemöldökét, majd lassan bólintott.

- Ahogy kívánod.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, és Ren jelent meg.

- Küldetésünk van. Amy, gyere velem. – nézett rám keményen, majd észrevette, hogy valami nincs rendben.

Brad felé fordult.

- Mit tettél vele? – hangjában nem volt sem harag, sem meglepettség.

- Kapott a véredből. – Brad szája széle felfelé ívelt.

- Az övéből?! – a tőlem telhető legnagyobb hangerővel kiáltottam Bradre.

De ő Rent fürkészte.

Ren visszafordult hozzám, közelebb lépett, és végigmért.

- Mikor lesz újra harcképes? – csak ennyit kérdezett.

- Órákon belül. Megvárod? – kérdezte Brad.

Reménykedve néztem Renre.

- Nem – jött a rövid válasz. – Addigra rég végzek – azzal sarkon fordult és kiment a teremből.

Reménytelenül próbáltam követni, de a lábaim összecsuklottak alattam. Brad figyelmesen nézte a próbálkozásom.

- Amy – szólt, miközben újra a kémcsöveket kezdte pakolgatni.

- Fogd be.

- Ülj vissza az asztalra.

Gyűlölködő pillantást vetettem rá, amiért megakadályozta, hogy Rennel mehessek.

- Mesélek neked Renről.

Erre felkaptam a fejem.

- Ülj vissza – fordult felém.

Megtámasztottam a kezemet a földön, és ráálltam remegő térdeimre. Összeestem, de nem adtam fel. Újra megpróbáltam felállni, és ezúttal az asztalra estem vissza. Lihegve terültem el a fémen. Még mindig alig éreztem a végtagjaimat a zsibbadtságtól.

- Mesélj!

Brad sóhajtott, majd egy széket húzott a magasított asztal mellé, amin feküdtem. Leült rá, és megfogta a kezem.

- Ren négy éves volt, amikor elvesztette a szüleit. A démonok nem élnek családokban, de a rang miatt számít az örökség. Tehát Ren négy évesen vette át az irányítást az Albe cég felett. – kezdte, miközben kitapogatta a pulzusomat, és megállapította, hogy minden okés.

- Csak négy éves volt?

Bólintás.

- Persze egy négy éves gyerek közel sem elég érett ahhoz, hogy mindezt magára vállalja. Hiszen még magáról sem tudott gondoskodni. Én már akkoriban oszlopos tagja voltam a cégnek. Ren apja a testvérem volt, így magamra vállaltam a kis Ren gondozását.

Ez meglepett. Azt hittem a démonok csak magukra gondolnak, és nem éreznek szeretetet.

- Félre ne érts. Természetesen nem a kapcsolatunkból adódó kötődés miatt tettem.

- Akkor miért? – Brad végre abbahagyta a testem vizsgálatát, és rám emelte a tekintetét.

- Ha nem teszem, Ren meghal. Sokan pályáztak az apja pozíciójára, és a halála megkönnyítette a dolgukat. Nálunk az erősebb marad életben. Ha Rent sikerül megölniük, kiérdemlik a cég bizalmát, mint aki erősebb az eddigi vezetőjüknél. Hiszen senki sem akar egy gyenge vezetőt.

- De hát ez igazságtalan! Ren csak négy éves volt!

- Az élet igazságtalan, kislány. Ha akkor nem állok Ren oldalára, mint nagybátyja, most nem lenne kihez kötődnöd.

Ebbe furcsa volt belegondolni. Egy részem azt kívánta, bár Ren meghalt volna akkor, a másik pedig sikítozik a gondolatra. Hiszen akkor normális angyal maradhattam volna. Vagy… mégsem. Azon az estén, a munkatársaim meghaltak. És velük egy részem is. Ezen semmi sem változtat.

- Szóval miért álltál mellé?

Brad elmosolyodott.

- Kényelmes életem volt, amíg Koren, Ren apja életben volt. Mivel a testére voltam, és a kutatásaim értékesnek bizonyultak számára, kaptam egy egész labort. Azt csinálhattam, amit mindig is akartam, és megkaptam minden szükséges felszerelést. Ki dobna el egy ilyen értékes életet? Koren bízott bennem. De azt senki sem garantálhatta, hogy valami új vezető nem venné el a pozíciómat és gyilkolna le, csak mert Koren családjához tartozom. Így számára örök riválisnak számítottam volna, mivel több jogom van a céghez.

Felültem.

- Szóval segítettem Rennek, amíg felnőtt. – folytatta Brad. – Tizenhét évesen pedig visszavette a cég irányítását, én pedig boldogan vonultam vissza a laboromba. Ren senkiben sem bízik annyira, mint bennem.

Hallgattam, és emésztgettem az infót.

- Miért döntöttél úgy, hogy elmondod nekem mindezt? – kérdeztem végül.

Brad felállt és egy fortyogó fazekat vett le a tűzről.

- Legyen elég annyi, hogy úgy vélem, még hasznunkra lehetsz. Most menj haza. Már képesnek kell lenned rá.

- Megvárom Rent.

- Ne! – Brad habozott. – Most még ne találkozz vele.

Már épp kérdezni akartam, amikor a szavamba vágott.

- Én is a felettesed vagyok, szóval engedelmeskedj, és menj haza.

Latolgattam a lehetőségeimet, aztán úgy döntöttem, hogy ma már másra úgysem lennék jó.

Vetettem egy utolsó pillantást Bradre, majd elindultam kifelé. Ezúttal furcsa mód engedelmeskedett a testem.

- Holnap reggel itt várlak! – szólt még utánam a tudós, mielőtt becsapódott mögöttem az ajtó.