Ha a menny nem is fogad vissza 9.

Ha a menny nem is fogad vissza
9.rész

Ren egy parkba vitt. Ami meglepett. Azt hittem a démonok mindig elhagyatott helyeket választanak, ha valakit meg akarnak ölni. De a sötét sikátor helyett, amire számítottam, egy világos parkot találtam, tele emberekkel. És egy angyallal. Már távolról éreztem a jelenlétét.

Az angyal egy újságot olvasott az egyik padon. Délután négy körül lehetett, tehát az emberi munkájával már biztos végzett. Harminc körüli férfinak nézett ki, így idősebb volt nálam, ami viszont az erején nem mutatkozott meg. A legtöbb városvédővel ez a helyzet, ezért sok kezdő harcos is könnyen erősebb lehet náluk. Nagyon sok múlik azon, hogy valaki mennyit használja az erejét. Én is nagyrészt akkor erősödtem meg, amikor tíz évet Ren követésével töltöttem, és lépten-nyomon harcokba bonyolódtam. 98 évig szinte egyáltalán nem használtam az erőmet, de az alatt a tíz év alatt behoztam a lemaradásom. Hiszem, hogy ellenfele lennék egy 108 éves harcos démonnak. Vagy akár angyalnak.

Ren közelebb húzott magához. Kérdőn néztem rá, és próbáltam hűvösen viselkedni, pedig a szívem vágtába kezdett.

- Menj oda hozzá és beszélj vele! – utasított.

- Beszéljek? Nem akartad megölni?

- Csak csináld, amit mondtam.

Pislogtam.

- De mi a fenéről beszéljek vele?

Ren forgatta a szemét.

- Tíz perced van. Aztán gyere vissza hozzám – azzal eltaszított az angyal irányába.

Léptem párat, aztán dühösen hátrafordultam. De Rennek már nyoma sem volt. A park szélén álltunk, kellően messze ahhoz, hogy az angyal ne szúrja ki rögtön Ren jelenlétét, és innen már egy bokrosabb terület kezdődött. Sóhajtottam. Tudtam, hogy Ren figyelni fog.

Lassan odasétáltam a pad mellé, amin az angyal ült. Nosztalgikus érzés kerített hatalmába, ahogy a kisugárzása beivódott minden porcikámba. Olyan kellemes volt, biztonságot nyújtó, helyes… Mintha az univerzum helyreállt volna bennem, ahogy melléértem. Mintha mindig is angyalok között kellett volna maradnom. A démonok jelenléte által okozott monoton fájdalom, amiről próbáltam nem tudomást venni, most lepergett rólam. És ennek a tehernek a megszűnésével hirtelen szabadnak éreztem magam. Felszabadultam.

Az angyal viszont annál kevésbé érzékelt engem. Akkor pillantott föl, amikor már csak pár lépésre voltam tőle.

Felemeltem a kezem, és idegesen intettem neki.

- Helló!

- Isten hozott a városomban – mosolygott rám, ami hirtelen teljesen természetesnek tűnt. Hiszen mindketten angyalok voltunk, és ezt tudtuk egymásról. – Mi dolgod van erre?

- Én…

- Ülj csak le – mutatott barátságosan a padra.

Idegesen leültem, tördelve a kezem.

- Szóval arról van szó…

- Várj, jól érzed magad? – tette hirtelen a vállamra a kezét, majd lehunyta a szemét. – Valami furcsát érzek a jelenlétedben. Ez különös… addig észre sem vettem, amíg össze nem ért a vállunk.

- Ja, csak egy kicsit ideges vagyok mostanában, semmi az egész – igyekeztem megnövelni az angyali jelenlétem, és megtelni az övével.

Megértően bólintott.

- Ez előfordul. Mesélj, mi tesz olyan idegessé.

- Hát… az életem gyökerestül megváltozott. El kellett hagynom a városomat, – nem kellett, mégis megtettem, jegyeztem meg magamban – új munkát kellett keresnem, – még ha nem is az angyalok között – és olyan emberekkel kell együtt éljek, akik rossz hatással vannak rám – akiket mi csak démonoknak hívunk.

És még szép, hogy rossz hatással vannak rám. Már az angyalok definíciója szerint.

- Értem - bólintott barátságosan. - A költözés valóban sok nehézséggel jár, ami gondolom hatással volt a munkádra is. Te harcos vagy, igaz? Az erő, amit érzek benned legalábbis ezt mutatja – bizonytalanul bólintottam. – Igen, a harcos angyalok általában nehezebben jönnek ki az emberekkel, de azt sosem szabad elfelejtened, hogy az angyali kisugárzásod, és az erőd hatással van rájuk. Így még ha nem is tudják megmondani miért, de tartanak az erődtől, miközben a jelenléted, bizalmat ébreszt bennük. Ez pedig ellentétes érzelmeket szül.

Nagy szemekkel néztem rá. Erről fogalmam sem volt. Azt tudtam, hogy a kisugárzásunk hatással van az emberekre, de, hogy az erőnk is? Ezek szerint ők is megérzik egy angyalon, hogy mennyire erős, még ha nincsenek is tisztában vele?

- Épp ezért a harcos angyalokat általában nem szokták emberek között elhelyezni, vagy a közelükben szállást biztosítani a számukra… - összeráncolta a szemöldökét. - Így nem is értem nálad miért-

- Köszönöm szépen a tanácsokat! – vágtam közbe. – De igazából azért jöttem, hogy találkozzak valakivel, szóval ha nem bánja… nekem most mennem kell.

- Természetesen – mosolyodott el újra. – Örülök, hogy találkoztunk.

- Szintúgy. Viszlát! – ugrottam fel a padról.

- Isten veled.

Alig vártam meg a válaszát, már futottam is a helyre, ahol elváltunk Rennel. Nem akartam tovább a közelébe maradni, hogy átlásson a hazugságaimon, vagy újra megkérdőjelezze a jelenlétem egészséges angyalságát. Az pedig, hogy nem ismert fel, azt jelenti, hogy a családom nem kerestetett tovább, tíz év elteltével, és nem plakátozták ki az arcomat mindenhova anno. Most pedig valószínűleg amúgy is el vannak foglalva Will temetésével… És mégis. Nagyszerű érzés volt újra egy angyallal találkozni, anélkül, hogy bujkálnom kellett volna, vagy épp végignéznem a halálát.

- Ennyire feldobott a találkozás? – Ren kétkedő szemekkel nézett rám, ahogy hirtelen előtűnt a semmiből.

- Ren! Hol voltál?

Mit sem törődve a kérdésemmel, megragadta a kezem, és a bokrosabb terület felé vette az irányt. Próbáltam felvenni a tempóját.

- Szóval mire volt jó ez az egész? – kérdeztem, mikor végre megállt, jó pár méterrel odébb.

- Teszteltelek – felelte egyszerűen.

- A hűségem? Erről van szó? Mondtam, hogy nem árullak el-

- Nem – vágott közbe. – Most nem ez volt a lényeg. Persze azt is figyeltem, hátha próbálsz valamilyen titkos úton üzenni, vagy a tudtára adni, hogy egy démon van a közelben, de nem tetted. Az öreg meg képtelen volt észre venni.

- Akkor miről szólt ez az egész?

- Az angyalságodról. Azért kellett beszélned vele, hogy lássam, ahogy angyalként vesznek számításba, akként kezelnek, beavatnak az ehhez kapcsolódó titkokba. Hogy tudjam, hogy az egyszerű angyalok nincsenek tisztában az áruló angyal kinézetével. Hogy megbizonyosodjak arról, hogy hasznos vagy.

- És most… meg fogjuk ölni? – összeszorult a szívem a gondolatra.

- Nem. Nem áll érdekünkben.

Ez meglepett.

- De hát ő egy angyal…

- Semmit sem tudsz a démonokról, ha azt hiszed, hogy gondolkodás nélkül támadunk meg minden közelben lévő angyalt, csak azért, mert az ösztönünk ezt súgja.

A szemei olyan sötétek voltak, hogy úgy éreztem egyenesen belém lát. Valóban, eddig nem gondoltam másoknak a démonokat mint gyilkos ösztönlényeknek, akik vadállat módjára ugranak az angyalokra, hogy megöljék őket. De már is sokkal többet tanultam róluk ebben a pár napban, mint egész eddigi életemben. És ennek nagyon örültem. Mert minden démonokkal kapcsolatos tudásom közelebb vitt Ren világához és így Renhez. Én pedig mindent tudni akartam róla.

Önkéntelenül is a szájára tévedt a tekintetem. Csak most tűnt fel, milyen közel állunk egymáshoz. És egyikünk sem mozdult. Újra a szemébe néztem, és elakadt a lélegzetem. Ren megigézve nézett rám. Hideg tekintetét valami tüzes fény váltotta fel. Aztán ő is kiszúrta magának a számat.

Hirtelen megragadta a tarkómat, közelebb lépett és megcsókolt. Egy pillanatig dermedten álltam, amikor a szája az enyémhez ért. Elteltem az érintésével. Tíz évnyi sóvárgás után végre megtörtént, amire mindeddig vártam. A szívem megtelt érzésekkel, a vonzalom fokozódott, így beletúrtam a hajába, és minden érzelmemmel visszacsókoltam. A szívem zakatolt, ahogy a világ megszűnt körülöttünk, és minden forró és tökéletes lett. Akár a pokolban is lehettünk volna, engem nem érdekelt. Csak az számított, hogy Ren itt van. Velem.

Aztán elengedett. A csóktól még mindig bizsergett a szám, amikor lihegve eltávolodtam. Ő is sűrűbben vett levegőt. Aztán elfordította a tekintetét rólam.

- Menjünk – azzal elindult.

- Várj! Mégis… mi volt ez? – kérdeztem vörösen, még mindig a csók hatása alatt állva.

- Megcsókoltalak – mondta anélkül, hogy rám nézett volna.

- Igen… igen, ezt észrevettem… de miért?

Ren zavartnak látszódott. Mintha maga se értette volna teljesen, miért tette. Egy pillanatig a fákat fürkészte, aztán egyenesen rám nézett.

- Mert így éreztem. Nincs különösebb oka. Most menjünk.

Az előbbi érezéseim darabokra hulltak, én pedig üres tekintettel néztem eltűnő alakja után. Ezúttal nem tartottam vissza, és tisztes távolságból követtem. A gondolataim kavarogtak.

Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz, aminek kifejezetten örültem. Nem tudtam, mit mondhatnék. De egy dologban biztos voltam.

Nem szerelemből tette.

És ez mélységesen bántott.